Az ejtőernyőzést szervezett keretek között először 1962-ben kezdték el a Haditengerészetnél, amikor megalakultak a SEAL csapatok, bár korábban több UDT-tengerész is hajtott végre ejtőernyős ugrásokat a saját elhatározásából és a saját költségén. Akkoriban a Haditengerészet nem sok pénzt áldozott ejtőernyőkre, így a SEAL-eknek két ugrás között újra kellett hajtogatniuk az ernyőjüket. Ráadásul a Haditengerészet a rendszeresített katonai változatú ernyőt vásárolta meg, amit nehezen lehetett irányítani, ezért a SEAL-ek átalakították azokat. A huszonnyolc szeletes körkupola hét szeletébe ollóval, később vasalóval lyukat képeztek, ezzel nagyjából hasonlóvá tették az ernyőt az akkoriban a sportugróknál megjelent kifinomultabb ernyőkhöz. Az átalakítás 7-9 km/h-s előrehaladási sebességet tett lehetővé és kormányozhatóvá tette az ernyőt.
 
A SEAL-ek által ma használt ernyő ennél lényegesen jobb paraméterekkel rendelkezik. A 40-50 km/h-s előrehaladási sebességet lehetővé tevő MT-2X  ejtőernyő használatával nem kihívás Anglia felett ugrani a gépből, átsiklani a La Manche-csatornán és Franciaországban landolni. Ma már nem ritka, hogy egy SEAL-tengerésznek a karrierje alatt összejön 50-100 bekötött és 1000 szabadeső ugrás.
 
Miután megalakultak a SEAL csapatok, a két parton felállítottak egy-egy ejtőernyős bemutató csapatot is. A Leap Frogs a nyugati parton, a Chuting Stars a keleti parton alakult meg. Mióta a Chuting Stars-t 1985-ben feloszlatták, a 15 fős Leap Frogs csapat népszerűsíti a Haditengerészetet és a haditengerészeti különleges hadviselést a különböző rendezvényeken. A Leap Frogs korábban kizárólag SEAL-ekből állt, de ma már különleges hadihajósok és tűzszerészek is vannak köztük.
BEKÖTÖTT UGRÁS

A kaliforniai San Diegóban tartott ejtőernyős kiképzésen mind SEAL-jelölt megtanulja ezt a módszert. Az alapkiképzés teljesítéséhez szükséges 5 ugrás nélkül nem léphetnek tovább a szabadeső kiképzésre, így nem kaphatják meg az ejtőernyős szárnyakat, és e jelvény nélkül nem is válhatnak SEAL-tengerésszé. A bekötött ejtőernyős ugrás része minden szakasz felkészülésének, és a kijuttatás legegyszerűbb formájának számít. Nem olyan látványos, mint a szabadesés, mindazonáltal értékes kirakási módszernek tartják.
 
A bekötött ugrás kifejezés az ejtőernyő nyitómechanizmusára utal. Az ugrás előtt az ejtőernyős az ernyő nyitószerkezetéhez tartozó bekötőkötelet egy karabinerrel a repülőgépben kifeszített sodronyhoz kapcsolja. Amikor az ugró elhagyja a gépet, a zsinór pár másodperc alatt letekeredik, majd előrántja az ejtőernyőt a tárolózsákból. Ha az ernyő gond nélkül kinyílt és belobbant, a SEAL-nek tulajdonképpen nem sok dolga van, csak arra kell ügyelnie, hogy ne ütközzön össze a többi ugróval és igyekezzen széllel szembe fordulni a landoláshoz.
 
A SEAL-ek nemcsak szárazföld felett hajtanak végre ejtőernyős ugrásokat, hanem vízre is. Ezt a technikát is az 1962-ben megalakult SEAL-ek kísérletezték ki, akiknek egy kis csoportját a marylandi Patuxent River haditengerészeti légi támaszpontra vezényelték át. Éjjel-nappal ugrottak a Chesapeake-öböl vízére, próbálva megtanulni, mikor és hogyan oldják le a hátizsákot, ami egy kötélen lógott alattuk, és hogyan oldják le az ernyőt a megfelelő pillanatban. A vízre érkezés a legveszélyesebb pillanat; a SEAL-eknek időben le kell oldaniuk az ernyőt, különben az könnyen a víz alá húzhatja őket, ami az életükbe is kerülhet.
 
Műveleten a SEAL-ek éjszaka ugranak jelöletlen vízi ugróterületre a számítógépesített légi kioldópont (CARP) alkalmazásával. A SEAL ejtőernyősök a pilóta utasítására hagyják el a gépet, és megpróbálnak a lehető legszorosabb csoport alkotni a levegőben. A vízbe érkezett SEAL-ek sterilizálják az ugróterületet és elindulnak a partraszállási hely felé vagy az adott feladat végrehajtására.
 
A CRRC és RHIB csónakok ejtőernyővel ledobhatóak, ezért ezeket igénybe vehetik a SEAL-ek a levegőből indított tengeri műveleteikhez. Csónakkal végrehajtott ugrás esetén először a „kacsa” hagyja el a gépet, majd a SEAL-ek ugranak. A kacsa dobás előkészítéséhez 10 ember 4 órás munkájára van szükség. Két csónakot egymásra raknak egy különleges fa raklapon, majd a SEAL-ek felszerelésével együtt méhsejtszerkezetű párnázóanyaggal és hevederekkel rögzítik. Ezzel olyan csomagot kapnak, ami egyben marad, ha ledobják a tengerre.

A bekötött vízre ugrás és a harci felszereléssel végzett éjszakai ugrás speciális felszerelést igényel. A bekötött ugrás alapfelszerelése az MC1-1B vagy MC1-1C bekötőköteles főernyőből, az NTR-1 tartalékernyőből, bekötőkötél hosszabbítóból, (helikopteres ugráshoz), Pro-Tech sisakból, jelzőeszközből (jelzőfény/füst), egyéni biztonsági felszerelésből (kés, szemüveg, kesztyű, UDT mentőmellény), illetve hátizsák hevederből, leeresztő kötélből és az ejtőernyő tárolózsákjából áll.
SEAL-ek bekötött ugrást hajtanak végre egy CH-46E Sea Knight helikopterről a virginiai Fort Pickett közelében.
SEAL-ek érkeznek ejtőernyővel a vízre a kaliforniai San Diego előtt végrehajtott bekötött ugrás során.
SZABADESÉS

A katonai szabadesésnek számos előnye van a bekötött rendszerű ejtőernyős ugrással szemben, ugyanakkor több veszélyt is rejt magában. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, amikor még nem volt kötelező minden SEAL-nek elvégezni a szabadeső tanfolyamot, szinte mind megtették. Úgy érezték, hogy el kellett vágni a bekötőkötél által szimbolizált köldökzsinórt, hogy teljesen csatlakozzanak a SEAL testvériséghez. Ma már nem lehet SEAL, aki nem végzi el a San Diegó-i Tactical Air Operations által tartott szabadeső tanfolyamot.
  
A szabadeső ugrás akkor honosodott meg a Haditengerészetnél, amikor 1962-ben megalakultak a SEAL csapatok, a gumicsónakkal és nagyméretű felszereléssel végrehajtott szabadeső ugrásokat pedig a Hatos SEAL Csapat kísérletezte ki. A szabadesés két formáját használják világszerte a különleges egységek, a nagy magasságú, alacsony nyitású (HALO) és a nagy magasságú, magas nyitású (HAHO) ugrásokat.
 
A HAHO/HALO technikák több előnnyel járnak. Vannak alkalmak, amikor az ellenséges légvédelem miatt ez a legjobb módszer a csapat ellenséges területre történő kijuttatására. Emellett növeli a támogató repülőgép túlélési esélyeit. Ha a feladathoz hegyvidéki terepen kell ugrani, ahol nem lenne okos bekötött ugrást végrehajtani, a szabadesés lehet a megoldás. Akkor is megoldás lehet, ha több ponton kell landolni egy célpont támadása vagy elfoglalása érdekében.
Egy SEAL szabadesésben a nagy magasságból, oxigénnel végrehajtott alacsony nyitású ugrás közben.
HALO

A nagy magasságú, alacsony nyitású (HALO) ugrásnál legfeljebb 35000 láb (kb. 10600 m) magasságon hagyják el a gépet, és 6000 láb (kb. 1800 m) magasságban nyitják az ernyőt. A HALO az előnyben részesített katonai szabadeső beszivárgási módszer, amikor az ellenséges légvédelem nem jelent komoly fenyegetést a gépre. A HALO ugráshoz a szállítógépnek néhány kilométerre meg kell közelítenie az ugróterületet.
 
Minden 10000 láb (kb. 3000 m) magasság feletti ugrásnál oxigénmaszkot hordanak az ejtőernyősök, mivel nagy magasságban könnyen felléphet a hypoxiának nevezett oxigénhiányos állapot. A hypoxia olyan tünetei, mint az elmosódott látás vagy csőlátás, a koordináció és ítélőképesség elvesztése szabadesés közben halálos kimenetelű lehet. A nagy magasságú ugrások másik veszélye az alacsony hőmérséklet. Az ejtőernyő jegesedése hátrányosan befolyásolja a kupola repülési tulajdonságait, ráadásul a fagypont alatti hőmérséklet megfelelő védőfelszerelés nélkül az ugróra is veszélyt jelenthet.
 
HALO ugráskor a SEAL-ek a gép elhagyását követően szabadesésben zuhannak a megtervezett nyitási magasságig. Szabadesés közben csoportban maradnak és a tartják a kijelölt irányt. A levegőben apró mozdulatokkal korrigálnak, és mindvégig tartják a kiegyensúlyozott stabil zuhanó testhelyzetet. Ezt persze mondani könnyű. Számos dolog befolyásolja a stabil zuhanást, például olyan időjárási jelenségek, mint a termik vagy a szélnyírás, de a hátizsák kiegyensúlyozott elpakolása is számít. Ha valahova belekap a szél, akkor az ugrónak a másik oldalon korrigálnia kell, különben könnyen dugóhúzóba eshet. Épp ezért a SEAL-ek szabadeső ugrás előtt minden szíjat szorosra húznak, és minden elveszésre hajlamos holmit ragasztószalaggal rögzítenek.

A szabadeső műveleteknél legáltalánosabb felszerelés: MT-2X ejtőernyő, magasságmérő, tájoló, GPS, kés, sisak és szemüveg, kesztyű, oxigénpalack és maszk, és egy pár erős ugróbakancs. Használják a légnyomással aktiválódó nyitóautomatát, amely az előre beállított magasságban automatikusan kioldja az ernyőt, ha az ugró valamilyen okból nem képes erre, vagy ha elhagyta a megadott magasságot. 
SEAL-ek HALO ugrást hajtanak végre egy C-17 Globemasterből a virginiai Fort Pickett kiképző központ felett.
HAHO

A nagy magasságú, magas nyitású (HAHO) ugrás a SEAL alegység kirakásának rendkívül nehéz formája, amely mind egyéni, mind csapatszinten komoly kiképzést igényel. Egy tipikus HAHO ugráskor a SEAL csoport egy civil- vagy civil IFF azonosító jelet sugárzó katonai repülőgépből ugrik, hogy ne keltsen gyanút. Az ugrók nagy magasságban, rendszerint 30000 lábon (kb. 9100 m) hagyják el a repülőgépet, és 10-15 másodpercnyi zuhanást követően hozzávetőleg 25000 láb (kb. 7600 m) magasságban nyitják ki az ernyőiket. A nyitási magasságnak minimum 300 méterrel a felhőréteg felett kell lennie, hogy a csoportnak elegendő ideje legyen kupola alatt gyülekezni.
 
Az ék és az oszlop alakzatok a legkönnyebben irányíthatóak és tarthatóak repülés közben. Minden ejtőernyős az alakzaton belül az elpróbált helyére repül az ernyőjével és felveszi a csoportparancsnok irányát. Ugráskor a csoportparancsnok a legnehezebb vagy legtapasztaltabb ejtőernyős. A SEAL-ek általában a legkönnyebbtől-legnehezebbig sorrendben ugranak, hogy a legnehezebb ugró ne mindenkitől távol landoljon.
 
A csoportparancsnok feladata a navigálás, ami nem könnyű feladat. Folyamatosan korrigálnia kell az irányt a szélsebesség és szélirány változásainak megfelelően. A SEAL-ek HAHO ugrásnál is használnak GPS-t és magasságmérőt, az alakzat tartása érdekében pedig minden ugrónak normál vagy infravörös villogólámpa van a sisakján, és éjjellátót visel. A SEAL ejtőernyős csoport az alakzatot tartva akár 50 kilométert is megtehet landolás előtt.
Az MT-2X ernyő kiváló tulajdonságainak köszönhetően a SEAL ejtőernyősök akár 50 kilométert is megtehetnek a kupola alatt, mielőtt landolnak.
MCADS

A Tengeri Jármű Légi Telepítő Rendszer (MCADS) jelenleg az egyetlen teherdeszant rendszer, amely alkalmas nagy Merev Fenekű Felfújható Csónak (RIB) levegőből történő bevetésére. Az MCADS a 6,4 m (21 láb) hosszú PRIBAD 21 és az 5,5 méter hosszú PURIBAD energiaelnyelő amortizátorlapokból (airdrop platform) áll, amelyek lehetővé teszik a RIB vízre dobását ejtőernyővel, azonnali használatra készen.

A repülőgép teherteréből egy kihúzóernyő húzza ki a málházott RIB-et, majd a gép elhagyását követően az amortizátorlap azonnal elválik a csónaktól, és mindkettő saját ejtőernyőivel ereszkedik a vízre.

A RIB után a SWCC legénység és a SEAL-ek is elhagyják a repülőgépet ejtőernyővel, és a csónakhoz a lehető legközelebb próbálnak vízbe érkezni, hogy ne kelljen szükségtelenül sokat úszniuk áramlattal szemben, ezzel időt és energiát spórolva meg. A gyakorlott SWCC legénység húsz percen belül elő tudja készíteni a csónakot az indulásra.

Az amortizátorlap külön éri el a vizet, és azonnal elsülyed, anélkül, hogy nyomot hagyna a felszínen, de kiképzéshez felszerelhető úgy is, hogy a végrehajtás után felszedhető legyen.

A technikát C-130-as vagy C-17-es repülőgépből hajtják végre, 300 és 1000 méter közötti magasságból. Az MCADS rendszerrel 6,5 és 11 méter hosszúság közötti csónakok vethetőek be, így a SEAL-ek által használt 11 méteres SOC RIB is gyorsan eljuttatható vele bárhova a világon.
Az MCADS technika: a kihúzóernyő kihúzza az energiaelnyelő amortizátorlapra málházott SOC RIB-et a C-130-asból.
HARCÁSZAT

Levegőben: Ejtőernyőzés
Egy SEAL érkezik a vízbe a szabadeső ejtőernyős ugrás során. Ezt a technikát az első SEAL-ek kísérletezték ki az 1960-as évek elején.
NavySEALs.hu