HALO és HAHO kiképzést végeztünk, éjszaka ugorva, teljes boglyákban. A csapatunk tömeges ugrást hajtott végre 17,999 lábon [kb. 5500 m], és minden ugró 4-8 másodpercig számolt, mielőtt nyitott.

Sokkal harcászatibb, mint ahogy az Egyes SEAL Csapatnál ugrottunk!

Úgy terveztük az ugrásainkat, hogy hajózási szürkületkor érjünk földet. Így a földről senki sem láthatott minket érkezni.

Néha 45 percig vagy még tovább voltunk kupola alatt. Vastag felhőtakarón veszélyes volt áthaladni, mert ha egy másik ugró elsodródott a tájolatától és neked jött a fehérségben, óránként 200 mérföldes [kb. 320 km/h] erővel ütköztetek össze.

Ezért szemmel tartottuk egymást. Mindig mindegyikünk tudta, hogy hány ugrónak kellett előtte és hánynak mögötte lenni. Figyeltük az alsó embert, meggyőződtünk, hogy senki más nem jött a megközelítésre, kilebegtettünk és megpróbáltunk egymástól 25 méteren belül landolni.

Amint landoltál, elástad az ejtőernyődet. Aztán rendbe szedted a műv cuccodat, 360 fokos biztosítást állítottál, valami utolsó perces híradást fogadtál, járőralakzatba álltál és elindultál a célpont felé. Ez mind 10 perc alatt megvolt […]

A legtöbb 18000 lábnál [kb. 5500 m] magasabb ugrást vagy Ausztráliában, vagy Németországban csináltuk, mert ott sokkal magasabb volt az ejtőernyősöknek engedélyezett plafon.

Németországban 22000 [kb. 6700 m], 24000 [kb. 7300 m] és 26000 [kb. 7900 m] lábon ugrottunk, és egy 30000 lábas [kb. 9100 m] csapat ugrásra készültünk, ami világrekord lett volna, mint a legmagasabb tömeges katonai HAHO ugrás.

Nagyobb magasságokban az ugró általában három felhőrétegen megy át. Elhagyja a gépet, 4-8 másodpercig számol, miközben tájolaton marad, nyitja a főernyőjét, és figyel mindenkit eltűnni a ködben, ami hamar teljesen kifehéredik. Ezután egy tiszta égfoltba érkezik, mielőtt megint felhőkbe süllyed. Amint kiesik a harmadik felhőrétegből, végül meglátja a földet.

Az ugró és a boglya többi tagja mindent megtesz, hogy alakzatban és tájolaton maradjon a felhőkön keresztül, és egymástól 30 másodpercen belül landoljon.

Minél magasabb az ugrás, a célponttól annál távolabb hagyhatjuk el a gépet, a szél irányától és sebességétől függően. Az ilyen nagy magasságú ugrás előnye az, hogy az ellenség nem hallja vagy látja a gépet.

De az ilyen magasságú ugrás megváltoztatta a játékot.

Felszállva a géppel, mielőtt ugrottunk, mind fél óráig lélegeztünk egy oxigénpalackból, hogy kimossuk a nitrogént a testből. Aztán lecsatlakoztattuk az oxigén tömlőket a gép nagy oxigénpalackjairól és a felszerelésünkön lévő kisebb palackokhoz csatlakoztattuk.

Megkaptuk a 30 perces figyelmeztetést, amit a 6 perces, a 3 perces és az 1 perces figyelmeztetés követett, aztán a készenlét. Aztán mind egy törtmásodpercen belül ugrottunk, stabilan maradva, minden ugró szemmel tartotta az alatta lévőt. Ha az alsó srác korán nyitott, a felső ugró nem akart a kupolájába esni, mert az megölte volna mindkettőjüket.

A 200 mérföldes óránkénti sebesség miatt az oxigénmaszkunk néha lerepült az arcunkról. Ezért percekkel a gép elhagyása előtt odaragasztószalagoztuk a maszkot a sisakunkhoz.

Sokkal gyorsabban estünk, mint a szokásos 12000 lábas [kb. 3600 m] ugrásokkor. És a nagyobb sebesség és légnyomás miatt a srácoknak fájt a nyakuk és feszült a hátuk, amikor nyitották az ernyőiket. Azzal viccelődtünk, hogy lábnyomok voltak a sisakunk hátulján, mivel azon a magasságon és kilépési sebességen a nyitási sokk olyan erős volt, hogy az ugró háta addig ívelődött, míg fejbe rúgta magát a bakancsával.


Don Mann: Inside SEAL Team Six: My Life and Mission with America's Elit Warriors, 122-124. old.
A Hatos SEAL Csapat dolgozta ki, hogyan kell nagy magasságból ugrani, a célponttól akár 30-40 kilométerre, és közvetlenül napnyugta előtt landolni.
Don Mann, Hatos SEAL Csapat:

HALO/HAHO
NavySEALs.hu