A Navy SEALs a harci úszó taktikái zömét a franciáktól vette át a Kettes SEAL Csapaton keresztül. A vietnami háború alatt, ahol a SEAL-ek dzsungelharcosok lettek, a harci úszásra kisebb hangsúly esett. Sok SEAL felismerte, köztük Robert Gormly fregattkapitány a Kettes SEAL Csapatnál, hogy a SEAL-eknek vissza kell állítaniuk a harci úszó képességüket. Ryan J. McCombie sorhajóhadnagyot, aki akkoriban tért vissza Vietnamból, Franciaországba küldték csereturnusra a  Commando d'Action Sous-Marine Hubert-hez, St. Mandrier-be.
 
A franciáknál töltött két év alatt McCombie sorhajóhadnagy teljesen eltérő búvárkultúrával találkozott. Akkoriban vitathatatlanul a Commando Hubert-ben voltak a világ legjobb harci úszói. A kiképzésük jellemzően hetente 5-7 merüléssel járt, ezek a merülések összetettek voltak, több töréspontos útvonallal, és hosszú időtartammal.
 
A 6 hónapos francia alapkiképzés alatt McCombie sorhajóhadnagy a merülőtársával, Jean Francois Tardiveau hadnaggyal végrehajtott egy 7000 méteres útvonalú, 4 óra 10 perces merülést zárt rendszerű oxigénes készülékkel. Ez még a Commando Hubert-nél is figyelemre méltó merülés volt, és megmutatta, hogy mire képes a megfelelő kiképzés és felszerelés.
A SEAL-ek megszaporodó szárazföldi feladatai ellenére a harci úszás továbbra is fontos részét képezi a harcászati repertoárjuknak.
ÚJ HARCI ÚSZÓ TANFOLYAM

A már korvettkapitány McCombie  visszatért Franciaországból, világosan látva, hogy a SEAL-eknek hogyan kellene javítaniuk a harci úszó ismereteiket. A megvalósításra néhány évvel később lehetőséget kapott, amikor Richard Woolard fregattkapitány vette át a Kettes SEAL Csapat vezetését és McCombie korvettkapitány lett a helyettese.
 
Woolard fregattkapitányt zavarta, hogy a SEAL harci úszók milyen gyengén teljesítettek 1981-ben a német és holland egységekkel közös „Flintlock” hadgyakorlaton. Nagyon tisztelte a franciák oxigénes merülő képességeit. A Kettes SEAL Csapat parancsnokhelyetteseként McCombie elintézte, hogy átvezényeljenek egy tisztet a Hubert-től. Francois d’Avout hadnagy röviddel azután jelentkezett a Kettes SEAL Csapatnál, hogy Woolard átvette a parancsnokságot 1982-ben, és Woolard rögtön utasította McCombie-t és d’Avout-t, hogy dolgozzanak ki egy harci úszó tanfolyamot a SEAL-ek műveleti hiányosságának korrigálására.

McCombie és d'Avout munkájának eredménye egy 8 hetes harci úszó tanfolyam lett, ami hangsúlyozta a pontos víz alatti navigációt, a pontos lebegőképesség szabályozást, a nagy távolságú víz alatti és felszíni úszást (turtlebacking), és a teljes feladatprofilt, ami valósághűen egyesítette a harci úszást a lopakodó légi/szárazföldi/vízi előrevonással és visszavonulással. Gondosan kiválogatták az instruktorokat és a tanulókat, és minden végzősnek be kellett mutatnia, hogy képes megközelíteni és megtámadni a merülési ponttól kilométerekre lévő célpontot, majd visszavonulni felszínre emelkedés nélkül, a több töréspontos víz alatti útvonal ellenére.
 
1983-ban Woolard fregattkapitány erőfeszítései beértek, amikor a SEAL-jei sikeresen végrehajtottak egy hosszú és nagyon fárasztó harci úszást egy nagy hadgyakorlat során Németországban, és a német kollegáiknak nem sikerült. Onnantól a harci úszó tanfolyam fokozatosan felülteljesítette az európai egységekét, és az 1980-as évek végére már SEAL-ek tanítottak harci úszást másoknak. A tanfolyamot végül elfogadta a haditengerészeti különleges hadviselési közösség, és ma is része a BUD/S és SQT tanfolyamoknak, amiken minden SEAL-nek át kell mennie.
A SEAL-ek a francia búvároktól vették át a harci úszó technikákat az 1980-as évek elején. Ma már ők a harci úszás mesterei.
Az SDV előkészítése hosszú időt vesz igénybe, ezért a SEAL-ek többnyire nyílt rendszerű sűrített levegős készüléket használva dolgoznak rajta.
LÉGZŐKÉSZÜLÉKEK

A SEAL-ek háromfajta légzőkészüléket használnak: a nyílt rendszerű sűrített levegős készüléket, a zárt rendszerű oxigénes készüléket és a zárt rendszerű gázkeverékes készüléket.
 
A nyílt rendszerű sűrített levegős merülést a SEAL-ek kiképzésre és harci műveletek támogatására használják. Ez a legegyszerűbb módja a merülésnek, és hosszú merülési időt tesz lehetővé a víz alatt végzett munkához, így például az SDV tengeralattjáróról történő indításának előkészítéséhez. A SEAL-ek alkalmazhatják víz alatti felderítéshez megengedő környezetben, hajófenék ellenőrzéshez és víz alatti kutatás-mentéshez is.
 
A Mk 25 (LAR V Draeger) zárt rendszerű oxigénes készüléket sekély vízben és olyan műveleteknél használják a SEAL-ek, ahol észrevétlennek kell maradniuk. A zárt rendszer előnye, hogy a légző közeg 100%-a újra kering a készülékben, így nem keletkeznek árulkodó légbuborékok a vízben és a felszínen. A Draeger készülékkel történő merülést 20 láb (kb. 6 m) mélységre és 4 óra időtartamra korlátozták.
 
A Mk 16 zárt rendszerű gázkeverékes készülék hosszabb időtartamú, és nagyobb mélységű merülést tesz lehetővé, mint az oxigénes Draeger újralégző. Ha az oxigént nitrogénnal hígítják, 150 láb (kb. 35 m) mélységet lehet elérni, a hélium-oxigén légzőgáz alkalmazásával pedig 300 láb (kb. 91 m) mélységet, de a Mk 16 készülék használatát 200 lábra (kb. 60 m) korlátozták. A merülés időtartamának az oxigén és a hígító gáz mennyisége, a széndioxid szűrő élettartama, a víz hőmérséklete és a mély merülésnél kötelező dekompresszióhoz szükséges idő szab határt. Az SDV szakaszoknál gyakran használják.
A CÉLPONT MEGKÖZELÍTÉSE

Ahhoz, hogy egy ellenséges hajót, kikötőt vagy más tengeri célpontot megtámadhasson egy SEAL különítmény, először meg kell közelítenie azt. Ez történhet repülőgépből bekötött vagy szabadeső ejtőernyős ugrással, helikopterről ledobva, felszíni hajóról vagy tengeralattjáróról indulva, illetve ezeket kombinálva. A felszíni hajó előnye, hogy nagy mennyiségű ellátmányt szállíthat, az időjárás viszonylag nincs hatással rá, és a kihajózási pontig tartó út közben a SEAL különítménynek lehetősége van a műveleti tervezésre és a felkészülésre. A tengeralattjáró észrevétlenül tudja a célpont közelébe juttatni a SEAL-eket, és a harci búvárok gumicsónakot és SDV-t is indíthatnak róla.
 
A SEAL-ek általában éjszaka hajtják végre a harci úszó műveleteket. Repülőgéppel 35-60 tengeri mérföldig (kb. 65-110 km), helikopterrel 12-15 tengeri mérföldig (kb. 22-28 km) közelítik meg a célpontot. A nagyobb felszíni hajók 2 tengeri mérföldnél (kb. 3,7 km) közelebb nem mennek, mivel egy megfigyelő ekkora távolságra képes ellátni a tenger felett. A csónakok általában 400 méterre, a kézifegyverek hatásos lőtávolságán kívül állnak meg. A búvárok vízbe rakásánál a holdfázisokat és az áramlatokat is figyelembe veszik.

Miután a SEAL-ek valamilyen módszerrel megérkeztek a megindulási pontjukra, betájolják az irányt, és a felszínen úszva közelítik meg a célpontot. Az oxigén ilyenkor el van zárva a Draeger készüléken, hogy spóroljanak vele, mert a víz alatt nagyobb szükségük van rá. A SEAL-eknek a nyakuk körül van az arcmaszkjuk és hátrafordítva a fejük mögé, hogy ne tükrözze vissza a fényeket. Az ilyen felszíni úszást teknősözésnek (turtlebacking) hívják. A harci úszók teknősözve közelítik meg a célpontot, majd lemerülnek, hogy végrehajtsák a támadást. A teknősözés másik előnye a légzőgázzal spórolás mellett az, hogy felszínen vizuális vonatkozási pontok is vannak, amik pontosabb navigációt tesznek lehetővé, mint amikor a harci úszók a víz alatt haladnak.
A tengeralattjáró ideális szállítóeszköz a SEAL-ek számára. A képen CRRC gumicsónakot indítanak a DDS-szel felszerelt tengeralattjáróról.
A VÍZ ALATT

A harci úszó műveletek kulcsa a navigáció, vagyis az irány és a távolság pontos meghatározása. A SEAL merülőpár támadótáblát használ a víz alatti tájékozódáshoz. A támadótábla egy semleges lebegőképességű műanyag lap, amely világító számlapú tájolót, mélységmérőt és búvárórát foglal magába. Az egyik úszó, a vezető követi az útvonal szakaszainak irányát a tájolóval, a távolságot pedig a lábtempói száma és az eltelt idő alapján becsüli meg.  A merülőtárs, aki szorosan mellette és felette „repül”, segíthet a vezetőnek a lábtempók számolásában, de a feladata a víz alatti tereptárgyak és akadályok figyelése.

A navigációhoz a merülőpárnak ismernie kell, hogy hány lábtempóval és mennyi idő alatt tesz meg egy adott távolságot a víz alatt. Ehhez még a művelet előtt többször leússzák a távolságot, hogy biztos átlagot kapjanak. Ezeket a próbaúszásokat ugyanolyan felszereléssel kell végrehajtaniuk, mint amilyet a műveleten fognak használni, tehát kulacsokkal, oldalfegyverrel és tapadóaknával vagy táska töltettel együtt. Rövidebb távolságon a lábtempó számolása pontosabb, míg hosszabb távon az idő mérése. De a műveleti területen lévő árapály és áramlatok hatásait is figyelembe kell venniük a harci úszóknak.

A vezető a támadótáblán tartja a szemét, hogy az útvonal adott szakaszára tervezett irányban és mélységen tartsa a merülőpárt. A szakasz végén, a törésponton felveszi az új irányt, és újra kezdi a távolság és az idő mérését. A merülés tervezésekor a merülőpárnak tudnia kell, mit fog vagy mit kellene látnia, ha jobbra vagy balra eltérne a szándékolt útvonalától. Az úszóknak ismerniük kell a tengerfenék domborzatát is, hogy a mélységet és a tereptárgyakat segítségként használhassák a rendkívül nehéz víz alatti tájékozódáshoz.
Két SEAL búvár tájékozódik támadótáblával a homályos vízben a harci úszó kiképzési merülés alatt.
HAJÓTÁMADÁS

A SEAL-ek tapadóaknákkal támadhatják az ellenséges hajókat, ez a békaemberek által használt legrégebbi taktika. A SEAL-ek lehetőség szerint áramlattal szemben úsznak a célponthoz, hogy elhelyezzék az aknát, majd az áramlatot kihasználva távoznak. Ez különösen fontos, ha biolumineszcens mikroorganizmusok vannak a vízben, amelyek a fényükkel láthatóvá teszik a mozgást a vízben. Ha a szél nem szélsőségesen erős, akkor a harci úszók megállapíthatják az áramlat irányát az alapján, amerre a hajó mozdul a horgonyláncán.

Ahhoz, hogy a harci úszók elhelyezhessék az aknáikat, előbb meg kell találniuk a célpontot, ami a sötét vízben nem egyszerű. A megnövekedett zajszínt, a megnövekedett vízhőmérséklet és a hajótest alatt tapasztalható „sötétebb sötétség” jelezheti a hajó közelségét az úszóknak. Miután azonosították a célpontot, a SEAL-ek elhelyezik az aknát a hajó egy sebezhető részén, például a hajócsavar-tengelyen vagy a kormánylapáton. Bár ezek a legjobb helyek az akna számára, ugyanakkor a legnagyobb veszélyt is jelentik a búvárokra nézve.

A SEAL-ek elsődleges fegyvere a hajók ellen a Mk 1 tapadóakna. Ezt a lapos, kerek, kb. 6 kg tömegű aknát a hátán szállítja a harci úszó, és a célponthoz érve mágnesekkel rögzíti a hajótesthez. Az akna töltete kb. 1,6 kg H-6 brizáns robbanóanyag. Egy nagy hajót talán nem lehet elsüllyeszteni ezzel az aknával, de a SEAL-ek megrongálhatják vele a hajócsavar-tengelyt, vagy eláraszthatják a géptermet, aminek következtében a hajót szárazdokkba kell vinni javításra. Az aknát általában időzítővel robbantják, de van olyan szerkezet is, ami akkor váltja ki a robbanást, amikor a hajó megtette a beállított távolságot.

A nagyobb hajók ellen a SEAL-ek a Mk 5 moduláris tapadóaknát (LAM) használják. A Mk 5 LAM a moduláris kialakításának köszönhetően a célhajó méretének megfelelő erejűre állítható össze, és a 22 kg H-6 brizáns robbanóanyagot tartalmazó Mk 70 Mod 0 töltetével kb. 1500 tonna vízkiszorítást tud támadni hajónként. Elméletileg nincs korlátja annak, hogy hány töltetet használnak a Mk 5 LAM aknához. Akár egy 95000 tonna vízkiszorítású repülőgép-hordozó is elsüllyeszthető vele, de ehhez 64 darab Mk 70 töltetre, vagyis 20 méter hosszú és 2 tonna súlyú aknára lenne szükség. Ez azért a SEAL-ek számára is sok lenne.
Egy SEAL leveszi a merülőtársa hátáról a Mk 1 tapadóaknát, amit a saját mágneseivel lehet rögzíteni a célhajó testének vízvonal alatti részéhez.
HARCÁSZAT

Tengeren: Harci úszók
NavySEALs.hu