SEAL Szállító Jármű Csapat tagjai térnek vissza a USS Toledo Los Angeles-osztályú tengeralattjáróhoz a kiképzési feladat után.
ZSILIPELÉS

A tengeralattjáró búvónyílásának elsődleges célja az, hogy a legénység víz alatti vészhelyzet esetén a felszínre menekülhessen. Ehhez a módszerhez a tengeralattjáró periszkópmélységre, 25-30 lábra (kb. 7-9 m) emelkedik, majd a búvónyílás operátor és 3 fő bemegy a búvónyílásba. Az alsó fedelet bezárják, elárasztják a nyílást, kiegyenlítve a nyomást a tenger mélységének megfelelően, majd kinyitják a külső fedelet, és az úszók elhagyják a tengeralattjárót.

Egy 8 fős SEAL raj gumicsónakkal történő bevetése a búvónyíláson keresztül rendkívül hosszadalmas folyamat. Először a felszerelő csapat zsilipel ki, előkészíti a fedélzetet, elhelyezve a mentőbójához rögzített emelkedő kötelet, majd bezsilipel a tengeralattjáróba. Ezután a csónak csapat zsilipel ki, és előkészíti a gumicsónakot a felszínen, a mentőbójához rögzítve. A SEAL-ek csak ezt követően zsilipelnek ki hármasával, a külmotorokkal, a felszereléssel és a fegyverekkel együtt. A felszínen segítenek a csónak csapatnak a gumicsónak előkészítésében, és elindulnak a feladatuk végrehajtására. Ekkor kizsilipel a leszerelő csapat, lebontja a köteleket, és visszatér a tengeralattjáróba.

A tengeralattjáróról bevetett SEAL-ek különféle módszereket, például infravörös villogófényt használhatnak a hajó megtalálására. Ehhez a tengeralattjáró időszakonként infravörös fényt bocsát ki, amit az éjjellátóval rendelkező SEAL-ek láthatnak.

A zsilipelés folyamatát felgyorsíthatja, hogy a legtöbb modern atom-tengeralattjárón a nyomásálló testén kívüli rekeszekben lehet tárolni a SEAL-ek felszerelését, így nem a búvónyíláson át kell kivinniük. Nagy lépést jelentett az is, hogy a Seawolf és Virginia osztályú tengeralattjárókhoz már 9 fős zsilipkamrát terveztek, amelyen át az egész SEAL raj egyszerre hagyhatja el a hajót.
A Haditengerészeti Különleges Hadviselési  Logisztikai Támogató Egység tagjai kizsilipelési gyakorlaton vesznek részt a  USS Hawaii tengeralattjáróval.
SZÁRAZ FEDÉLZET

Atom-tengeralattjáróról a felszínen csak úgy indíthatóak gumicsónakok és harci úszók bevetésre, ha a hajó végig a felszínen marad az indításuk és a fogadásuk alatt. Mivel a tengeralattjáró fedélzete száraz marad a folyamat alatt, ezt a módszert „száraz fedélzet”-nek hívják. Ennek a technikának az az előnye, hogy egy jól begyakorolt csapat 15 percen belül végre tudja hajtani, vagyis sokkal gyorsabb, mint a kizsilipelés, ami akár több órát is igénybe vehet.

A száraz fedélzet indítás során a tengeralattjáró a felszínre emelkedik, és a SEAL-ek a felszerelésükkel együtt gyorsan kimennek a fedélzetre. Ha a SEAL-ek CRRC-ket használnak, akkor a csónakokat előkészítő csapat megy ki először, aztán a többiek. A csónakok vízre bocsátása után a tengeralattjáró ismét lemerül, míg a SEAL csoport elindul az úti célja felé. Amikor végrehajtották a műveletet, a SEAL-ek a megadott helyen találkoznak a tengeralattjáróval, ami a felszínre emelkedik, és felveszi a csoportot és a csónakokat, majd ismét alámerül.

Ez a művelet különösen akkor hasznos, amikor nem úszókat vonnak ki, vagy amikor nagy számú úszót vetnek be. A fő hátránya a fedettség elvesztése, és a megnövekedett kockázat, hogy a tengeralattjárót felfedezik és megtámadják, amikor a felszínre emelkedett.
Az Egyes SEAL Csapat szakasza gumicsónak száraz fedélzetről történő indításra készül elő  a  USS Louisville tengeralattjárón.
DDS

A Száraz Fedélzeti Fedezék (DDS) egyesítette a száraz fedélzet indítás és a kizsilipelés előnyös tulajdonságait. A DDS az üvegszál burkolaton belül három egymásba nyíló, acélból készült rekeszből áll, melyek mindegyike legalább 40 méternek megfelelő nyomás alá helyezhető. Az elülső, gömb alakú rekesz a dekompressziós kamra, ami a sérült búvárok kezelésére használható. A középső, szintén gömb alakú rekesz egy átjárónyílás, ami lehetővé teszi a közlekedést a többi rekesz, illetve a tengeralattjáró között. A harmadik rekesz, a hangár, hengeres alakú, elliptikus végekkel. Ez ad helyt az SDV-nek, vagy 20 SEAL-nek CRRC-kkel.

A DDS konténert, amely 12 órán belül felszerelhető a hordozó tengeralattjáróra, két úszó műveletre lehet alkalmazni: tömeges úszó kizsilipelésre/bezsilipelésre (MSLO/LI) vagy SEAL Szállító Jármű (SDV) műveletekre. Az MSLO/LI során legfeljebb 40 harci úszó felszereléssel és CRRC-kkel belép a DDS-be, miközben a tengeralattjáró lemerülve marad. Az egész hangárt elárasztják, a kb. 3 m átmérőjű külső ajtót kinyitják és az összes úszó közel egy időben kiszáll. A külső ajtót bezárják, a hangárt víztelenítik, és a tengeralattjáró folytathatja a feladatát. A találkozás után megismétlik a folyamatot, hogy felvegyék az úszókat és a felszerelésüket, miközben a tengeralattjáró lemerülve marad.
 
Az SDV egy csúsztatótalpazaton helyezkedik el a DDS hangáron belül, amíg nem használják. Miután elárasztották a hangárt és kiegyenlítették a nyomást a külső nyomással, a DDS operátorok kinyitják a hangár nagy külső ajtaját, és egy sínt húznak ki a tengeralattjáró víz feletti részére. A csúsztatótalpazatot és az SDV-t kicsörlőzik a sínre, majd az SDV elindul. A DDS operátorok ezután visszatérnek a tengeralattjáróba, vagy kint maradhatnak. A feladatuk elvégzése után az SDV operátorok egy aktív pengető szonárral találják meg a tengeralattjárót. Az SDV visszatértekor a búvárok rögzítik azt a csúsztatótalpazathoz, visszacsörlőzik a DDS-be, és bezárják a hangár külső ajtaját.
A Kettes SEAL Szállító Jármű Csapat tagjai nargiléből lélegeznek a USS Philladelphia tengeralattjáróra rögzített DDS konténerben.
SDV

A SEAL-ek különféle nem hagyományos hadviselési feladatokat hajtanak végre, és bár képesek nagy távolságot leúszva elérni a célpontjukat, a feladat sürgőssége, a felszerelés súlya vagy a lopakodás szükségessége eltérő beszivárgási módszert igényel. Ilyen helyzetekben SEAL Szállító Járművet (SDV) használnak.

Az SDV a SEAL-eket és felszerelésüket a víz alatt szállítja a part közelébe, ahol a SEAL-ek elhagyják a járművet és a célterületre úsznak. Az SDV nedves merülőhajó, ami azt jelenti, hogy teljesen elárasztott rekeszekben szállítja a SEAL-eket, kitéve őket a tenger alatti kíméletlen elemeknek. Az SDV lítium-ion akkumulátorról üzemelő elektromos meghajtórendszerrel rendelkezik. Az SDV levegőt is tud biztosítani a behajózott SEAL-eknek, lehetővé téve, hogy rácsatlakozzanak, amikor szükséges.
 
Indítás előtt az SDV legénysége elvégzi az utolsó ellenőrzéseket. A semleges lebegőképesség elengedhetetlen a mélység tartásához a víz alatti haladás közben. A semleges lebegőképesség elérésre több tucat ismételt próbamerüléssel jár, megtervezve a mini tengeralattjáró helyes terhelését. A célpont helyétől és a feladat típusától függően az SDV operátorok hosszú órákig lehetnek a víz alatt a művelet kirakási szakasza közben. Az operátorok számára a legnagyobb kihívás a mozgáshiány a hosszú átszállítások alatt. Hideg vízben általában izommozgással lehet melegen maradni, de egy SDV-ben egyszerűen nincs hely mozgásra.
 
Amikor az SDV eléri a célkörzetét, az operátorok kiszállnak és a maradék távolságot úszva teszik meg. A célterület elérése és a feladat végrehajtása után a művelet még messze nem ért véget az SDV legénység számára. A kormányosnak és a navigátornak vissza kell térnie a tengerre és kiszivárognia a körzetből. A legtöbb esetben, mire megkezdődik a feladat kiszivárgási szakasza, az operátorok alváshiánnyal küzdenek, a testük elzsibbadt a vízben töltött hosszú órák után. Alig érzik az ujjaikat, míg a lábuk elzsibbad a minimális mozgás mellett ülő testhelyzetben töltött órák miatt. Nem klausztrofóbiára hajlamosaknak való feladat ez.
Az SDV észrevétlenül képes eljuttatni a SEAL-eket a műveleti területükre, emellett kikötők, partok felderítésére és hajók elleni támadásokra is alkalmazható.
A SEAL-ek elődei, a UDT-k már a II. világháborúban végrehajtottak feladatokat tengeralattjáróról indulva. Az akkori békaemberek olyan technikákat dolgoztak ki, amiket még ma is alkalmaznak a SEAL-ek. Ezek közé tartozik például a gumicsónakok bevetése a tengeralattjáróról és a zsilipelés, amit a UDT-k kisérleteztek ki  a háború után St. Thomas-nál.

A vietnami háború idején, az 1960-as évek végén kezdték használni a Mk VII SDV mini-tengeralattjárót, ami nem volt igazán gyors, sem jól manőverezhető, mégis jelentős lépés volt. A Mk VII bebizonyította, hogy az SDV nagyon értékes lehet, mivel növeli a harci úszók hatótávolságát, miközben lehetővé teszi, hogy azok rejtve maradjanak a víz alatt.

A Mk VIII SDV megjelenésével a haditengerészeti különleges hadviselés végül egyedülálló képességhez jutott, hogy fedetten tevékenykedjen a tenger alatt, viszonylag nagy hatótávolságon. Addigra már a Mk VII-essel kidolgozták a taktikák zömét az SDV-k alkalmazásához. A SEAL-ek megtanulták, hogyan manőverezzenek be egy kikötőbe, hajtsanak végre felderítést, vagy telepítsenek aknákat.

Az SDV-k bevetésének egyik nagy kérdése volt, hogy hogyan juttassák el őket a műveleti területre. A mini-tengeralattjáró repülővel elszállítható bárhova a világon, de egy idegen repülőtéren könnyen szemet szúrhat a furcsa kinézetű eszköz kirakodása. Felszíni hajóról is indítható az SDV, daruval vízre eresztve. De ezt az ellenséges parttól messze kell végezni, és így is fennáll a lehetősége, hogy meglátják. Helikopterekkel is próbálkoztak a SEAL-ek, de ezek sem vezettek eredményre.

A repülőgépekkel, helikopterekkel, és felszíni hajókkal végzett kísérletek során mindig nagyon nyilvánvaló volt, hogy a legjobb megoldást a tengeralattjáró jelenti. Tengeralattjáróval a lehető legközelebb lehet juttatni az SDV-t, gyakorlatilag észrevétlenül. Az 1980-as évek elején megjelent a Száraz Fedélzeti Fedezék (DDS), ami a tengeralattjáró fedélzetéhez rögzíthető, és hordozni tudja az SDV-t, ideális eszközt biztosított a tengeralattjáróról indított különleges műveletekhez.
HARCÁSZAT

Tengeren: Tengeralattjáróval
NavySEALs.hu