1983. október 13-án Maurice Bishop grenadai miniszterelnök baloldali kormánya ellen véres állampuccsot hajtott végre egy csoport Bernard Cord, a miniszterelnök-helyettes vezetésével. A grenadaiak tüntetésbe kezdtek a népszerű Bishop mellett és sikerült is kiszabadítaniuk, azonban a puccsistákhoz hű katonák hamarosan ismét letartóztatták Bishopot, és több követőjével együtt október 19-én kivégezték. A Hudson Austin tábornok vezetése alatt álló grenadai hadsereg ekkor lépett közbe, és katonai tanácsot alakított az ország vezetésére. Sir Paul Scoon főkormányzót házi őrizetbe helyezték, és négynapos kijárási tilalmat vezettek be, melynek megszegőit azonnal kivégezték.
  
Az Egyesült Államok kormányát már a Grenadában egyre erősödő szovjet és kubai befolyás is nyugtalanította, de most már a szigetországban lévő állampolgárai - köztük több száz orvostanhallgató - biztonsága is veszélybe került. Az inváziót tartották az egyetlen lehetőségnek Grenada stabilizálására.  A Hirtelen Harag (Urgent Fury) hadművelet megkezdését 1983. október 25-e 04.00-ra tűzték ki.
 
A grenadai hadművelet kínálta az első lehetőséget, hogy élesben bevessék a Hatos SEAL Csapatot, melynek irányítását júliusban vette át Robert Gormly sorhajókapitány Richard Marcinkótól. 1983 októberében a Kék Csapat adta a készültséget, az Arany Csapat kiképzésen volt, a tavasszal létrehozott Vörös Csapat pedig készült felváltani a Kéket, így a Kék és a Vörös csapatokat riasztották a grenadai hadműveletre. Az észak-karolinai Fort Braggbe hajtottak, a Pope légierő bázison bepakolták a felszerelésüket a Légierő egy C-5A Galaxy teherszállító gépébe, és elindultak az összpontosítási körletük, Barbados felé.
 
Hogy milyen hirtelen jött ez a művelet, azt jól szemlélteti Dennis Chalker másodosztályú altiszt beszámolója, aki a Vörös Csapat tagja volt: „Előzetes intézkedés jött hozzánk, és málháztuk a szükséges felszerelést, fegyvereket és lőszert. Egy tanteremben jelentkezve megkaptuk a végső eligazítást a feladatunkról, és az elérhető információkat a helyi helyzetről. Gormly kapitány nagyon korrekt volt, amikor az információról beszélt. Feltartott egy üres papírlapot. »Ez az infónk arról, hogy hova mentek« - mondta nekünk. Ez elég kijózanító volt.”
Grenada területétnek északi részét a TF-124  tengerészgyalogosai, a délit a JTF-123 különleges műveleti egységei kapták.
SALINES REPÜLŐTÉR

A SEAL-ek első műveletének célja a Salines repülőtér, Grenada két repülőtere egyikének felderítése volt, és iránysávadó elhelyezése, hogy a 75. ranger ezred 1. és 2. zászlóalja ejtőernyős ugrást követően elfoglalhassa a repteret. A részben kubai támogatással épült repülőtér nyugtalanította az amerikaiakat, mert fogadni tudta a legnagyobb szovjet teherszállító repülőgépeket is. Azt gyanították, hogy a szovjetek a repülőteret kihasználva szállítottak fegyvereket és felszerelést az általuk támogatott közép- és dél-amerikai kommunista gerillacsoportoknak.
 
A Hatos SEAL Csapat Kék Csapatának tizenkét tengerészéből és a Légierő harci irányító csapatának (CCT) négy tagjából szerveztek csoportot a feladat végrehajtására. A terv szerint a csoportnak helyi idő szerint 16.00-kor két MC-130E repülőgépből kellett kiugrania egy-egy 5,5 méteres Boston Whaler motorcsónakkal a tengerre a USS Clifton Sprague (FFG-16) fregatt közelében, Grenadától kb. 60 km-re északkeletre.

Az ugrás után fel kellett szállniuk a fregattra, hogy az elvigye őket a sziget közelébe, körülbelül 40 km-re a Salines-foktól. Onnan csónakkal kellett megközelíteniük a partot, majd úszó felderítőket kiküldeniük, hogy alkalmas partraszállási helyet keressenek. A teljes csoport partraszállása és a csónakok elrejtése után el kellett járőrözniük a repülőtérhez, hogy felderítsék, és mivel az amerikaiak nem rendelkeztek megfelelő térképekkel Grenadáról, iránysávadókat helyezzenek el, amelyek a rangereket szállító repülőgépeket célra vezetik. Ezután egy figyelőt kellett kialakítaniuk, ahonnan rádió-összeköttetést tarthattak fel a USS Guam (LPH-7) helikopter-hordozón lévő parancsnoksággal, és ahonnan a harci irányítók irányíthatták a rangerek ledobását. A repülőtér elfoglalása után a vegyes SEAL/CCT csoportnak csatlakoznia kellett a rangerekhez.
 
Ez egy klasszikus SEAL művelet, de bonyolult, és mivel késve szálltak fel, már sötét volt, mire az ugróterülethez értek, és a harci felszereléssel végrehajtott éjszakai vízre ugrás nagyon kockázatos. Ráadásul az egyik MC-130E el is vétette az útirányt, és jó 3 km-rel eltért az ugróterülettől. Hogy még rosszabb legyen a helyzet, elromlott az időjárás, erős zivatar támadt, és csaknem 40 km/h-s szél fújt. Békeidőben ilyenkor le szokták fújni az ejtőernyős ugrásokat. Ennek ellenére október 23-a éjjelén, 36 órával a D-nap előtt a vegyes SEAL/CCT csoport végrehajtotta az ugrást a viharos tenger fölött. Kenneth J. Butcher, Kevin E. Lundberg és Stephen L. Morris első osztályú altiszteket, valamint Robert R. Schamberger első főaltisztet soha többé nem látták.
 
A mai napig nem tisztázott, hogy mi történt a négy SEAL-lel. Dennis Chalker: „Jóval később beszélve a dobásban érintett srácokkal, talán az egyik csónak felborult az erős szélben. Az egy működő csónakot arra használták, hogy felszedjenek mindenkit, akit megtaláltak. A szél olyan erős volt, hogy azokat, akik odavesztek, valószínűleg az ernyőjüknél fogva elvonszolta a vízen. Az ejtőernyők Capewell gyorsleoldó zárjait nagyon nehéz lehetett elérni, amikor 2-3 méteres hullámok dobáltak. Nem tarthatott sokáig, hogy az így összevert embereket elkapja a tenger.”
SEAL-ek ejtőernyős ugrást hajtanak végre gumicsónakkal a tenger fölött egy
C-130-as repülőgépből.
MÁSODIK KÍSÉRLET

Richard A. Sholtes tábornok, az Egyesített Különleges Műveleti Parancsnokság (JSOC) parancsnoka úgy vélte, a felderítés és az iránysávadó elhelyezés elengedhetetlen a rangerek támadásának sikeréhez, ezért azt javasolta Joseph Metcalf altengernagynak, az amerikai erők parancsnokának, hogy a Hirtelen Harag hadműveletet tolják el 24 órával, így a SEAL-ek és a harci irányítók ismét megpróbálhatják végrehajtani a feladatot. Azonban sem Metcalf altengernagy, sem a washingtoni vezetés nem akarta ezzel kockáztatni a meglepetés elvesztését, ezért inkább a H-órát tolták el 04.00-ról 05.00-ra.
 
A vegyes SEAL/CCT csoport október 24-én indult el ismét, ezúttal felszíni hajóról, a USS Clifton Sprague fregattról. Azonban a sziget felé tartva a Boston Whaler csónakok motorjai leálltak, és a SEAL-ek sokáig sodródtak a nyílt tengeren, mire a USS Caron (DD-270) romboló felvette őket. Mark Stefanich első osztályú altiszt visszaemlékezése:

„Félúton jártunk Grenada felé, amikor a csónakok egyszerűen bedöglöttek. Megteltek vízzel és két napig hánykolódtunk, mire valaki arra járt és felszedett minket […]

Páran közülünk, köztük én, még azon is gondolkodtunk, hogy kiúszunk a szigetre. De húsz mérföld nyílt tenger egy kicsit sok. Fel sem vetődött, hogy a csapattársaink vagy valaki ne jönne értünk, de az előbb jobb lett volna, mint az utóbb.

Egy kubai járőrhajó nagyon közel jött hozzánk. Üldögéltünk a vízzel teli Whalerekben, és sokan tengeribetegek voltak közülünk. Kétütemű olaj úszott a felszínen az üzemanyagtartályainkból és a hullámok állandóan dobáltak minket. Szóval hánytunk, áztunk, fáztunk és nyomorultul voltunk, mint a Pokol Hét alatt.

Egyszer csak arra jött ez a kubai járőrhajó Grenadáról, és elkezdett felénk világítani a lámpájával. Nem mehettünk sehova, könnyű célpontok voltunk a vízen. Aztán valaki azt mondta: »Stefanich, menj előre az M-60-assal.« Ezért odakúsztam az orrba, és ott ültem az M-60-as géppuskámmal és kábé kétezer darab hevederezett lőszerrel. És csak azt akartam, hogy azok a fickók a kubai hajón ne világítsanak rám a lámpájukkal. Aztán a fény elkerült minket és elmentek. Tetszett, amikor ez történt. De a grenadai nagy buliról lemaradtunk.”
 
A rangerek a harci irányító csapat segítsége nélkül is végrehajtották az ejtőernyős ugrást október 25-én hajnalban. Mindössze 250 méter magasságból ugrottak ki, éppen a leghevesebb tűzbe. Az AC-130-as repülőgépek támogatásával azonban két és fél óra alatt, komolyabb veszteség nélkül sikerült felszámolniuk az ellenállást.

A SEAL-ek sikertelen műveletének azonban mégis volt komoly következménye. Azzal, hogy a H-órát 05.00-ra tolták el, a további műveleteket úgy kellett végrehajtani, hogy a sötétség előnyére nem számíthattak. Ez a döntés később több életet követelt, és alighanem a Hirtelen Harag hadművelet legnagyobb ballépése volt.
A Salines repülőtér kiemelt célpont volt, mivel arra használták hogy szovjet és kubai fegyverszállítmányokat  juttassanak el közép-amerikai felkelőkhöz.
TÖRTÉNELEM

Grenada: Hirtelen Harag hadművelet
NavySEALs.hu