1983. május 1-én átszervezésekre került sor a haditengerészeti különleges hadviselési erőknél, melyek során a UDT csapatokat megszüntették. A nyugati parton felállították a Hármas SEAL Csapatot, a UDT-11-ből létrehozták az Ötös SEAL Csapatot, míg a UDT-12-ből az Egyes Úszó Szállító Jármű Csapatot. A keleti parton a UDT-21-ből Négyes SEAL Csapat lett, a UDT-22-t átszervezték Kettes Úszó Szállító Jármű Csapattá, majd 1988-ban felállították a Nyolcas SEAL Csapatot. Így összesen hat SEAL csapat jött létre: az Egyes, Hármas, és Ötös SEAL Csapatok a nyugati parton, a kaliforniai Coronado támaszponton, míg a keleti parton, a Little Creek bázison a Kettes, Négyes és Nyolcas SEAL Csapatok. Továbbá mindkét parton volt egy-egy Úszó (később SEAL) Szállító Jármű Csapat is.
 
A SEAL csapatok eleinte még 14, később 16 fős szakaszból álltak, és minden csapat saját földrajzi felelősségi területet kapott. Az Egyes SEAL Csapaté Délkelet-Ázsia volt, a Kettes SEAL Csapaté Európa, a Hármas SEAL Csapaté Délnyugat-Ázsia, a Négyes SEAL Csapaté Közép- és Dél-Amerika, az Ötös SEAL Csapaté a Csendes-óceán északi területei, a Nyolcas SEAL Csapaté pedig a Karib-tenger, Afrika és a Földközi-tenger.
 
Az 1971-ben bevezetett, négy szimbólumból összeálló SEAL csapatjelvény, a „Szigony” megszerzéséhez az újoncnak el kellett végeznie a 25 hetes SEAL Alap Víz Alatti Romboló (BUD/S) kiképzést, majd a 3 hetes ejtőernyős alapkiképzést. Ezt követően eldönthette, hogy melyik csapatban akarta letölteni a szolgálati idejét, de mindig a csapatok igényei voltak az elsők. A SEAL csapatoknál a SEAL újonc bekerült egy szakaszba, és a 6 hónapos próbaidő végén, miközben elvégezte a 3 hónapos SEAL Harcászati Kiképzést, feltűzték rá a hőn áhított Szigonyt.
 
Az SDV csapatok SDV szakaszokból álltak, majd felállítottak egy Száraz Fedélzeti Fedezék (DDS) szakaszt is, miután az 1980-as évek elején rendszeresítették a kiválasztott és speciálisan módosított tengeralattjárók testéhez csatlakoztatható, az SDV-k tárolására, indítására és fogadására használt DDS-eket. Ez az új DDS képesség az SDV-vel kombinálva új korszakot hozott a víz alatti műveletek fejlődésében.
A UDT-11-ből 1983-ban Ötös SEAL Csapat lett, amely a Csendes-óceán északi részét kapta műveleti területéül.
SEAL SZÁLLÍTÓ JÁRMŰVEK

A II. világháború alatt az olaszok és a britek voltak az úttörői a mini tengeralattjárók hajózás elleni lopakodó támadásokra való alkalmazásának. A háború után a UDT-k az olaszoktól 2 fős ember vezette torpedókat, a britektől pedig X-craft tengeralattjárót szereztek be. Főleg az X-craft érdekelte őket, mivel ez valódi törpe tengeralattjáró volt, és megvédte a legénységet a tenger könyörtelen viszonyaitól.
 
A II. világháborút követő 5 éves időszakban az Egyesült Államok Haditengerészeténél nem sokat foglalkoztak úszó szállító járművekkel, csak a koreai háború idején nőtt meg az érdeklődés fejlesztésük iránt. 1952-ben legalább 30 kísérleti példány készült el, és ezek között volt egy ezüst-cink akkumulátorral hajtott egyszemélyes búvárjármű is, amely a víz alatt vontatta a búvárt. Az eszköz bevált ugyan, de a Haditengerészet úgy döntött, nem állít szolgálatba egyszemélyes búvárjárműveket, így ezt a programot leállították.

A vietnami háború idején, 1964-ben kezdték el kifejleszteni a Mk VII úszó szállító járművet. Ez 4 fős SDV volt, mely a 2 fős olasz TRASS búvárhajón alapult. A General Dynamics Convair divíziója körülbelül egy tucat Mk VII-est épített, és ez volt az első SDV, ami túlélte a kísérleti stádiumot és rendszeresítésre került. A SEAL-ek 1969-ben kezdték használni, amikor az SDV szakasz mindössze két tisztből és alig egy tucat legénységi állományú tengerészből állt.
 
A Mark VII SDV kb. 6,4 méter hosszú volt, a magassága és szélessége pedig kb. 1,2 méter. Az SDV-nek két rekesze volt, egy elől a kormányosnak és a navigátornak, és egy hátul a rakománynak vagy a harci úszóknak. Mivel az SDV vízzel tele, elárasztott állapotban tevékenykedett, a fedélzeten mindenkinek légzőkészüléket kellett hordania, vagy a hajó levegőjét használnia. A harci úszók, akik műveletre mentek, legtöbbször készülékből lélegeztek, és a 2 fős legénység használta a hajó levegőjét.

A Mark VII SDV nem volt valami gyors, sem jól irányítható, viszont stabil volt és nagyon megbízható. A fejlesztése egészen a Mod 6 változatig ment, amely Doppler navigációs rendszert és előretekintő szonárt kapott. A Mk VII Mod 6 1980-81 körül  került ki a hadrendből, átfedve a Mk VIII Mod 0 bemutatkozását, ami 1976-ban lépett szolgálatba, és amit a 2006-os modernizáló program után a mai napig is használnak.
 
A Mk IX a Mk VIII SDV-vel egy időben mutatkozott be. Ez 2 fős mini tengeralattjáró volt, amit támadó hajónak szántak. Csak két főt szállított, a kormányost és a navigátort, ezen kívül a rakománynak volt egy rekesz. Lapos kialakítású hajó volt, 0,91 méter magas és kb. 0,6 méter széles, ezért a SEAL-ek egymás mellett hasaltak rajta. Volt felszíni meghajtó gázmotorja és propánt használtak hozzá. De ez nem vált be, és néhány év után eltávolították a hajóból.
UDT szakasz Puerto Ricón egy Mk VII SDV-vel. 1983-ig, az SDV csapatok létrehozásáig minden UDT és SEAL csapatnak saját SDV szakasza volt.
A Kettes SEAL Szállító Jármű Csapat Mk IX SDV-t indít a USS Silversides tengeralattjáróról a floridai Key West közelében.
SZÁRAZ FEDÉLZETI FEDEZÉK

A harci úszók tengeralattjáróról, vízfelszín alól történő bevetése a búvónyílásokon keresztül zajlott. Ezeket a búvónyílásokat arra tervezték, hogy a tengeralattjáró legénysége veszélyhelyzetben azokon keresztül hagyhassa el a hajót. A búvónyílás használatához szükséges zsilipelés időigényes volt, ráadásul egyszerre csak szűkösen fértek el benne hárman.

Jelentős lépés volt a USS Grayback átépítése, melynek két tágas hangárát tömegesen hagyhatták el a harci úszók, és emellett SDV-k tárolására, indítására és fogadására is alkalmasak voltak. Az igazi újítást a tengeralattjáró száraz fedélzetére rögzíthető fedezék, a DDS jelentette, amelynek koncepciója az 1970-es évek végén született meg. A General Dynamics Electric Boat divíziója 1982-ben készítette el az első DDS-t. Azóta több példány készült, és jelenleg is használatban vannak.
 
A DDS három modulból áll, amiket egyetlen integrált egységként készítettek el: a hangár, amelyben az SDV-t vagy egyéb felszerelést tárolnak, egy átjáró nyílás, ami lehetővé teszi az átjárást a modulok és a hordozó tengeralattjáró között, valamint egy túlnyomásos kamra a sérült búvárok dekompressziós és rekompressziós kezelésére. A DDS modulok közötti közlekedés az összekötő gyűrűkön keresztül zajlik, amelyek mindkét irányba lehetővé teszik az átjárást.
A DDS konténer a tengeralattjáró száraz fedélzetén, a torony mögé kerül elhelyezésre, közvetlenül csatlakozva a hajó búvónyílásához.
TÖRTÉNELEM

Új csapatok
NavySEALs.hu