2016. április 1.

Durva tűzkeresztség volt Vietnamban. Amikor eloszlott a por, két fiatalember holtan hevert, és hat másikra életük végéig hordandó hegek vártak. A SEAL-ek, Bruce Van Heertum sorhajóhadnagy vezetésével, 24 órás lesállásnak tervezték a műveletet, de különböző okok miatt a vadászokból lett a vad. A művelet csak a második harctevékenysége volt a B szakasznak. De az emberek jól képzettek voltak, magabiztosak, és az akció idejére hathatósan akklimatizálódtak Vietnamhoz. És a szakaszparancsnokuk, Van Heertum sorhajóhadnagy, olyan kemény, elemző és alapos volt, mint amilyennek a szakaszparancsnokoknak lenniük kell.
 
Van Heertum érett 27 éves volt, amikor a hírhedt T-10-es célkörzetbe vezette embereit Saigontól keletre, a lényegében lakatlan Rung Sat Különleges Övezet peremén. 1967 decemberére már több mint kilenc év szolgálat állt mögötte. Azokból az évekből hat víz alatti romboló csapatokban volt, és 1967 nagyobb részét az Egyes SEAL Csapatban töltötte. Közel 180 centiméter magas volt és arányosan tagolt. A New Jersey állambeli Palisades Park Leonia Középiskolájában a futballcsapat kapitánya volt és elismert védőjátékos.


RÁDIÓS SEAL

A csapat másik fontos tagja volt a 19 éves rádiós, Thomas McHugh. A konok, intelligens McHugh véletlenül lett rádiós. 1966-ban lépett be a Haditengerészetbe, hogy békaember (egy víz alatti romboló csapat tagja) legyen és a természete vonzotta a SEAL kiképzésre 1967-ben. A Haditengerészet alkalmassági vizsgája felfedte, hogy az igazi tehetsége a rádiókban rejlett, így lett SEAL rádióval.

McHugh a New York állambeli Buffalóban született, és élete első hét évét nevelőotthonokban töltötte a kaliforniai Indióban és Riverside-ban. Tizenhárom évesen lett nevelt fia Onie Earl Hintonnak, aki az Egyesült Államok Erdőgazdasági Szolgálatának tagjaként erdőőr volt a San Bernardino Nemzeti Erdőben. McHugh rövidesen vadászott, halászott, csapdát állított és felfedezte a vadont. Az apja régi Springfiled puskájával tanult meg lőni, és kihívást jelentő futó sportokat űzött, például labdarúgást. Amikor belépett a Haditengerészetbe 18 évesen, a „menni fog” hozzáállást és a sikeres karrier ígéretét vitte magával.

A műveletre, amely 1967. december 23-án kezdődött, és amelyben Van Heertum B szakasza részt vett, Saigontól csak néhány kilométerre délkeletre került sor, és elszánt, professzionális ellenállást szított fel. A SEAL szakasz valószínűleg egy vietkong főerő ezred részébe botlott bele, mely a januári Tet-offenzívára gyülekezett. A vietkongok lenyűgöző önuralmat tanúsítottak az összecsapás során, ügyelve rá, hogy ne fedjék fel valódi erejüket; egy ekkora alakulat biztosan elsöpörhette volna a SEAL-ek kis csoportját. Másrészt Van Heertum és emberei komoly tűzerőt vittek a viszonylag rövid műveleteikre, és jelentős erőpróba lett volna az amerikaiak semlegesítése. A vietkongok több mint valószínűleg úgy döntöttek, okosabb elkerülni az ezred és feladata felfedését.


HALÁLOS DELTA

A december 23-i művelet a korai SEAL akciók egyike volt Vietnamban. A gyakorlatilag lakatlan Rung Sat Különleges Övezet végül a legkevésbé hatékony területnek bizonyult, melyben SEAL- ek tevékenykedtek. Például a háború folyamán később készült statisztikai tanulmányok azt mutatták, hogy a SEAL-ek ölési aránya (a megölt vietkongok száma az elesett SEAL-ekhez viszonyítva) csaknem 100 százalékkal növekedett a Mekong delta hatalmas műveleti területén, a Rung Saton kívül. A Rung Sattal az alapvető probléma a lakosság hiánya volt. Az ott tevékenykedő harcoló erőknek különösen óvatosaknak kellett lenniük, mivel bármilyen találkozást, hangot, stb., automatikusan barátságtalannak lehetett feltételezni.
 
A művelet nem vietkongok jelenlétéről és mozgásáról szóló szilárd információra alapozott. Később a háború folyamán a SEAL-ek rendszerint saját ügynökhálózatokat állítottak fel, hogy kiegészítsék a vietnamiaktól és más forrásokból származó információkat. Az 1967. decemberi műveletet kombinált felderítő járőrnek és lesállásnak szánták. A járőrútvonal egy kis névtelen patak északi partját követte az Ong Keo-folyóba torkollásának közelébe, ahol Van Heertum lesállást tervezett állítani. Az előrevonás körülbelül 1000 méternyi, gyors sodrású árapályos patakokkal tarkított, rendkívül sűrű mangroveerdőn és nipa pálma növényzeten vitte át a szakaszt. Mivel nem rendelkeztek szilárd információval a vietkongokról, a művelet sikerére kevés esély volt.

Mindazonáltal a B szakasz SEAL-jei lelkileg felkészültek voltak a műveletre. A T-10-es célkörzet olyan területként volt ismert, ahol gyakori volt a harcérintkezés, és a jórészt zöldfülű szakaszt izgatta a valódi harc kilátása. Ahogy a rádiós McHugh megfogalmazta: „Nem tetszett az, ahogyan indult [a művelet több órával lemaradt a tervezett kezdési idejétől], de menni akartunk arra a járőrre.”


PRECÍZ TERV

Van Heertum keményen dolgozott a járőr/lesállás tervezésén, és a harctevékenységre írt parancsa a tisztaság, a tömörség és a részletekre való aprólékos odafigyelés iskolapéldája volt. Tudta, hogy különösen sűrű lesz a növényzet az útvonal mentén. Ennek megfelelően a két szállítóhelikoptert McGuire kivonó eszközzel szereltette fel, hogy szükség esetén felszedjék a SEAL-eket, miközben a helikopterek a fák felett függeszkednek. Bár a terület sík volt, a járőrnek nagyszámú gyors és veszélyes árapályos patakon kellett átkelnie, és a kirakás napján az árapály 3 méteres szintkülönbséget és erős sodrást eredményezett. Van Heertum minden emberével mentőmellényt vetetett fel, bár a kirakást helikopterrel tervezték, magasan és szárazon, magas elefántfűben. Továbbá két rádiót vitetett veszélyhelyzet esetére - ez bölcs előrelátásnak bizonyult.
 
Járőrparancsnokként Van Heertum mérsékelten nehéz málhát vitt. Az alapfegyvere, az 5,56 mm- es M-16-os gépkarabély mellett 180 darab töltényt vitt két tártáskában a málhaöve elején. A szakasz tüzének és mozgásának irányítása volt a feladata, ezért mind a 10 tárját úgy töltötte meg, hogy minden harmadik lőszer nyomjelzős volt. Ügyelt rá, hogy az a töltény, ami az M-16- osa töltényűrében volt, harcérintkezés esetén az első leadott lövés, nyomjelzős legyen. A nyomjelzős lövedékekkel megmutathatta a célpontokat a szakaszának, és az ellenség irányát a szállító és tűztámogató helikoptereknek. Az oldalán Van Heertum vitt még egy rendszeresített harci kést, valamint két repesz- és két füstgránátot. A váll pisztolytáskájában egy 9 mm-es öntöltő Browning pisztolyt viselt. Alaktalan bozótkalap, és az arcán, a nyakán és a kezén álcafestés egészítette ki az együttest. A géppuska irányzók, a gránátosok és egy SEAL kivételével, aki CAR-15-öst vitt, a többiek is hasonlóan voltak felfegyverkezve.
 
A műveletre kiválasztott 13 ember közül hárman módosított Stoner 5,56 mm-es könnyű géppuskát vittek. A SEAL-ek módosították a Stonereiket, hogy a SEAL csapat műveletek rejtett, mozgékony és rövid jellegéhez igazítsák azokat. A villaállványokat és válltámaszokat eltávolították. A géppuska irányzók úgy érezték, így könnyebb volt kezelni a fegyvert. Minden géppuska irányzó körülbelül 300 darab lőszert vitt magával.

Van Heertum gondos figyelmet szentelt az emberei menetoszlopba való szervezésére a kirakási ponttól a lesállás helyéig vezető 1000 méteres előrevonáshoz. Leonard B. Scott harmadosztályú altiszt lett a terepkutató, egy ifjonc a dél-louisianai mocsárvidékről. Egy 12-es sörétes puskát vitt, mely különösen alkalmas volt lesállás tüzének elfojtására a Rung Satban tapasztalt kis lőtávolságokon. A járőrparancsnok közvetlenül Scott mögé állította a különítmény vietnami felderítőjét és tolmácsát, Noit. Van Heertum harmadiknak tette meg magát az oszlopban, mögötte az elsődleges rádiósával, McHugh-val.


A TERV FÉLRESIKLIK

A műveletet különös gonddal tervezték, a szakasz egyik tagjának szavaival: „már-már szőrszálhasogatásig”. Ennek ellenére nem vett hatékony kezdetet. Először is, baljóslatú volt a szakasz tagjainak létszáma. Leroy C. Blackburn főaltiszt, a szakasz szanitéce, az utolsó percben megbetegedett és akaratlanul segített 13 főre csökkenteni a szakasz létszámát. A gránátvető irányzó Louis DiCroce másodosztályú altisztet jelölték ki a szanitéc pótlásának. Lett dolga bőven.
 
A Hadsereg UH-1-es szállítóhelikoptereivel, melyeknek Van Heertumot és embereit kellett szállítaniuk, szintén probléma volt: képtelenek voltak tartani a 06.45-ös felszállási időpontot, és csak 14.15 körül jelentek meg. Ennek eredményeként a szakasz a délután közepén szállt fel, egy szokatlanul meleg nap legforróbb szakában. McHugh rádiós, a dél-kaliforniai sivatag neveltje, rendkívül forróként és szárazként emlékszik rá.
 
A két helikopter a Rung Sat nyugati szélén lévő Nha Be-ből keletre tartott, a leszállási területre. Van Heertum korábban vizuálisan felderítette a műveleti területet, és úgy döntött, a névtelen patak forrásvidékének közelében lévő füves területen lesz a kirakás. A levegőből közepes magasságúnak, talán fél méteresnek látszott a fű. A helikopterek két területen szálltak le, melyek különösen tisztáknak tűntek, és csak kis távolságra voltak egymástól. McHugh, elsőként kiszállva Van Heertum helikopteréből, egy parányi porondon találta magát, olyan magas és sűrű elefántfűvel körülvéve, hogy nem látta a másik rajt.


FÁRADTSÁG ÁLL BE

Ez a krízis gyorsan elmúlt, Van Heertum tervezésének köszönhetően. A szakaszparancsnok leszálláskor mindkét rajt utasította, hogy állítsanak körkörös biztosítást 10 percig és rakjanak ki jelzővásznakat, míg a Hadsereg szállítóhelikopterei és a Haditengerészet két könnyű harci helikoptere közepes távolságban maradtak, hogy közvetlen légi támogatást biztosítsanak. Van Heertum rádiózott a helikoptereknek, hogy irányítsák a csoportját a tornyosuló elefántfüvön át a másik rajhoz, és a szakasz rövid idő alatt egyesült. De a SEAL-eket már ilyen rövid idő alatt is lassítani kezdte a délutáni perzselő forróság és a rendkívül sűrű növényzet. A szakasz keletnek indult, Scottal az élen. Számos sekély patakkal találkoztak - sokkal többel, mint amennyit a légi felderítés jelzett Van Heertum térképén. A sorhajóhadnagy tudta, nehéz lesz megkülönböztetni a számos mellékágától a névtelen patakot, melynek mentén járőrözni szándékozott. A növényzet sűrű fűből mangrovemocsárrá változott, ahol még nehezebb volt gyalogolni. Minden néhány percben meg kellett állniuk és újrarendeződniük. A menet a mangrovemocsárban kimerítő volt és zajos. McHugh emlékezett rá, hogy ahogy fáradtak az emberek, az oszlop kezdett „elefántcsordaként csörtetni”. Miután 45 percig küszködtek a mocsárral, az emberek nagyon fáradtak voltak - és veszélyesen zajosak.
 
A szakasz neszezésében másik hang kezdett elérni hozzájuk. Jól hallható volt és keletről jött - favágás hangja. Van Heertum és McHugh egyaránt úgy emlékeztek, hogy éppen akkor hallották meg, amikor a szakasz kiért egy ösvényre, mely kelet-északkeletre vezetett, az Ong Keo-folyó felé. De sem ők, sem senki más nem vette azonnali figyelmeztetésnek, mint kellett volna. A T- 10-es célkörzet, amelyben haladtak, elvileg lakatlan terület volt. A szakasz saját neszeit nem számítva, valószínűleg az ellenség keltett minden hangot.


FAVÁGÁS?

A szakasz az ösvényen haladt tovább a favágás hangja felé, Van Heertum döntése alapján. Eredetileg a sűrűben tervezett járőrözni, a névtelen patakot követve, attól körülbelül 75 méterre maradva, egészen addig, ahol az Ong Keo-folyóba torkollott. De kezdett rájönni, hogy ha így tesznek, akkor nem fogják elérni a lesállás helyét napnyugtáig. Noha kockázatos volt követni az ösvényt, ez kínálta az egyetlen lehetőséget, hogy gyorsítsa a szakasz megérkezését az Ong Keo menti lesállásába. Van Heertum nem akarta az éjszakát a lesállástól nyugatra tölteni valahol, ahol kicsi volt a valószínűsége az ellenséggel történő találkozásnak. Egy rövid pihenő és újraszerveződés után a szakasz haladt tovább az ösvényen, mely nemsokára élesen elkanyarodott délkeletre. A kanyarnál a terepkutató, Scott, aki az összeesés határán volt a hőkimerüléstől, halkan javasolta Van Heertumnak, hogy valaki vegye át a helyét. A szakaszparancsnok előrehívta Frank G. Antone matrózt, hogy váltsa fel Scottot. Van Heertum a terepkutató cserélést ürügyként is használta, hogy hosszabb pihenőt adjon az egész szakasznak. McHugh emlékszik rá, hogy a pihenő alatt természetellenesen csendes volt a környék. Akárki is vágta a fát, abbahagyta. Ők is elkezdték visszatartani a lélegzetüket.
 
Körülbelül 15.35-kor Van Heertum elindította az oszlopot. Követni tervezte az ösvényt, amíg az nagyjából a SEAL lesállás helye felé vezet, úgy számolva, hogy ha az ösvény elkanyarodik a lesállás felől, akkor egyenes mágneses irányszöget követve vágnak át a sűrűn a névtelen patak és az Ong Keo összefolyásáig. Későre járt, és feladta az eredeti tervét, hogy a csalóka névtelen patak mentén vonulnak. Már csak néhány órányira volt a sötétedés.


TŰZHARC

Van Heertum egyszer csak vakító lángcsóvával szembesült, mely a szakasz elejét nyaldosta. A lánghoz dörej csatlakozott, és Antone és Noi hanyatt dőltek. Tényleg úgy tűnt, a láng megérintette a védtelen terepkutatót. „Lesállás elől!” - kiáltotta Van Heertum. A lesállás az ösvény éles kanyarulata miatt valójában az oszlop végén lévő kilenc embertől jobbra volt. De a jókora ropogó hang kétségtelenül délről tört ki, és a SEAL-ek a helyes irányba kezdték viszonozni a tüzet. Az első lövések után a láthatatlan vietkong egység tüze csillapodott egy rövid ideig.
 
Van Heertum, akit csak felületi sebesülés ért, előrekúszott, hogy megállapítsa az előtte fekvő két ember állapotát. Antone holtan hevert, nyilvánvalóan azonnal meghalt. Noi, a vietnami felderítő, haldokolva hevert. Antone-t a nyakán találták el, és a golyók útja egyenesen felfelé vezetett. A lesállást akkor robbantották ki, amikor Antone csak centiméterekre volt egy vietkongtól, vagy már majdnem rálépett a gerillára, aki kénytelen volt egyenesen felfelé tüzelni az álcázott lövészárokból.
 
McHugh-nak, aki az ösvény kanyarulatánál állt, kissé eltérő benyomása volt a lesállásról. Számára az események vietkong hangszerelése egy „nagy csattanó hanggal” kezdődött. McHugh nem látta a torkolattüzeket, melyek kitörölhetetlen hatással voltak Van Heertumra. Ő golyózáporra emlékszik, amely a környező növényzetet verette. Látta Antone és Noi fekvő és mozdulatlan alakját, és feltételezte, hogy mindkettő meghalt. McHugh gyorsan kilőtt egy tárat (18 töltényt) az M-16-osával a láthatatlan ellenség irányába, alacsonyan, aztán az AN/PRC-25- ös rádióján jelentette, hogy a szakasz harcérintkezésbe és bajba került. A Haditengerészet egy LCM-ével (gépkocsi partraszállító naszádjával) beszélt, mely körülbelül 1600 méterre volt délnyugatra. „Megtámadtak és valószínűleg két halottunk van!” - kiáltotta. Emlékszik rá, hogy az LCM rádiósa azt felelte: „Nincs szükség a rádióra, nélküle is hallak.”


ELLENSÉG VONUL BEKERÍTÉSRE

A szakaszt kemény támadás érte. DiCroce, a gránátvető irányzó, aki szanitécként is tevékenykedett a műveletben, előrement, hogy segítsen az oszlop élén lévő két áldozaton. Azonnal látta, hogy már mit sem ért az egészségügyi ellátás, és segített hátrahúzni Antone-t és Noit a körkörös biztosításba, amelyet Van Heertum már szervezett. DiCroce az akció további részét a szakasz növekvő számú sebesültjeinek ellátásával és a harctevékenység fényképes rögzítésével töltötte. Gyors egymás után Scottnak átlőtték az ülepét, Coy W. Payne szolgálatvezető altisztet vállon lőtték, és John F. Luksik matróz rádióját eltalálták és használhatatlanná tették. McHugh rádiója maradt ekkor a szakasz egyetlen kapcsolata a külvilággal.
 
A vietkongok tüze néhány percen belül ismét erősödni kezdett, ahogy a tűzharc folytatódott. Van Heertum SZKSZ-ek (öntöltő karabélyok) és AK-47-esek tüzelését hallotta jelentkezni délnyugatról. A gépfegyvertűz fegyelmezett volt, rövid, profi hullámokban érkezett, hosszú, tartós sorozatok nélkül. Az ellenség úgy mozgott, hogy eltérítse a szakaszt az eredeti előrevonási irányától. „A Krisztusát, bekerítenek minket” - motyogta Van Heertum.
 
Amikor a szakaszt megtámadták, McHugh úgy emlékszik, néhány SEAL rövid időre megbénult. De a többségük gyorsan lerázta a sokk és meglepetés gyengítő hatásait és viszonozta a tüzet. McHugh megjegyezte, hogy „pár srác, aki nem látott semmit, amire lőhetett, gyakorlatilag a semmire lőtt”. Van Heertum először arra koncentrált, hogy elég tűzerőt halmozzanak fel, amivel távol tarthatják a vietkongokat, attól tartva, hogy lerohanják a szakaszt. A SEAL tűzerő gyors felhalmozódása időt adott Van Heertumnak, hogy kiutat találjon a jóslatából, miközben azt a tüzet irányította.


LESZÁLLÓK KERESÉSE

Az első  néhány rázós perc után Van Heertum rádión kapcsolatba lépett az LCM-en lévő úszó harcászati műveletirányító központtal, és azonnali tűztámogatást kért a Seawolf (könnyű harci helikopter) különítménytől, mely a kirakási pontra kísérte őket. Szállítóhelikoptereket is kért a Hadseregtől, hogy vonják ki a szakaszt. A lesállás azonban sűrű mangrovemocsaras területen szegezte földhöz a szakaszt, ahol helikopterek nem szállhattak le. Van Heertumnak rettenetesen találnia kellett egy tiszta helyet egy helikopter behozásához. A földön kuporogva, és a sűrű növényzet felett McGuire eszközzel történő kivonás cseppet sem irigylésre méltó kilátásával szembesülve, gyorsan körülnézett, de nem látott egyetlen leszállóhelyet sem.

Tíz perccel a szakaszt ért támadás után megérkeztek a helyszínre a Seawolfok. A vietkongok délről szorongatták a SEAL-eket. Bár a harc elég közel volt a kézigránátokhoz, Van Heertum utasította a SEAL-eket, hogy ne használják azokat. Túl nagy volt a veszély, hogy az emberek halálos M-26-os repeszgránátjai elakadnak az ágakban és visszapattannak a SEAL-ek védelmi terepszakaszába. Seawolf rácsapásokat irányítva a vietkong állásokra, Van Heertum azon kapta magát, hogy McHugh rádiójába kiabál. A SEAL ordítozásának fogadó végén az egyik Seawolf pilóta azt javasolta, vegyen vissza a hangerőből. Van Heertum, nagyon elszégyellve magát, válaszolt: „Hú, sajnálom.”

Ahogy tovább tombolt a harc, McHugh azon kezdett tűnődni, hogy ő és a többiek a szakaszból kijutnak-e élve, és határozottan emlékszik rá, hogy elmondott egy kis imát. Luksikot, aki a tartalék rádiót vitte, a rendíthetetlenségéről ismerték, és McHugh enyhén bosszús lett, amikor felfedezte, hogy Luksik nem különösebben aggódott a szakasz túlélése miatt.


FOGY AZ IDŐ

Tizenkilenc perccel a lesállás kirobbanása után megérkezett a Hadsereg első helikoptere. Hamarosan egy második, majd egy harmadik követte. A szállítógépek közül kettő McGuire kiemelő eszközzel volt ellátva, és Van Heertum McGuire hevederzettel szereltette fel az embereit, hogy veszélyhelyzetben lombkoronaszinti evakuálásra használják. A szakaszparancsnok már eldöntötte, hogy evakuálják a két halottat és Payne altisztet, aki súlyosan megsebesült. Azt is eldöntötte, hogy kiküldi a helyettesét, David R. Casey tengerészzászlóst, akit a szakasz minden más tagjánál alkalmasabbnak vélt arra, hogy elmagyarázza a kétségbeejtő helyzetüket a fejeseknek és gyorsan további segítséget biztosítson a kivonáshoz.
 
A Hadsereg helikopterei egyesével kifüggtek közvetlenül a szakasz felett, miközben a déli oldalukon lévő ajtólövész folyamatosan lőtte a vietkong állásokat. Az ellenség nem volt sokkal távolabb a helikopterektől, mint a SEAL-ek, és nehéz lenne megmagyarázni, hogyan kerülték el a helikopterek a súlyos sérülést. A vietkongok valószínűleg a sűrű növényzet miatt nem látták őket vagy nem tudtak lőni rájuk hatásosan. A McGuire eszköz egyszerre két SEAL-t emelt ki, de a bekötés folyamata lassú volt - csaknem öt perc minden két fő kiemeléséhez. Miközben Caseyt és Anton holttestét, majd Noi holttestét és a súlyosan megsebesült Payne-t kiemelték, Van Heertum rájött, hogy rövidesen elérik azt a pontot, ahol a néhány földön maradt SEAL képtelen lesz feltartani az őket körülvevő vietkongokat.
 
Van Heertum úgy döntött, vagy neki, vagy a helikoptereknek leszállóhelyet kell találniuk legalább egy madár számára. A szakasz maradékának túlélése a földön lévő helikopterig tartó egyetlen, jól időzített rohanástól függött. Fogta McHugh rádióját, és elmagyarázta a szorult helyzetüket. A helikopterpilóták azt kérték Van Heertumtól, hogy jelölje meg a szakasz szándékolt elszakadásának irányát. Már megállapítva, hogy a leghatékonyabb menekülés útvonal közvetlenül keletre nyílt, az Ong Keo-folyó felé, Van Heertum lila füstgránátokat dobott a védelmi terepszakaszból abba az irányba.


JAVULNAK A DOLGOK

Ezen a ponton több dolog történt gyors egymás után, amelyek jelentősen növelték a megtépázott szakasz túlélési esélyeit. Bár McHugh-t rendkívül lekötötte legalább két Seawolf csapás irányítása, fenntartotta a létfontosságú rádiókapcsolatot a támogató helikopterekkel. Luksiknak még volt lőszere, és McHugh elvett két tár 5,56 mm-est és hozzáadta azokhoz a lőszerekhez, amelyeket ellőtt a vietkongok irányába. A lármában McHugh meglepődve hallotta Van Heertum kéréseit rádión a helikopterekhez, hogy keressenek egy leszállóhelyet. A lesállás korai fázisaiban a rádiós észrevett egy kis tisztást kelet-északkeleten. McHugh azt feltételezte, hogy Van Heertum is látta azt a tisztást, de inkább a McGuire kiemelés mellett döntött. A rádiós hamar rájött, hogy a nagy fejetlenségben Van Heertum nem vette észre a leszállóhelyet. McHugh azonban látta, és a helikopter legénységek gyorsan megerősítették a meglétét.
 
Mihelyst a keletre lévő lehetséges leszállóhelyre összpontosult a figyelme, Van Heertumnak nem sok ösztönzés kellett, hogy a tisztásra irányítsa a szakaszt. Az erős tűz ellenére a sűrű növényzet elrejtette az emberei mozgását. Nyilvánvaló volt, hogy a vietkongok nagyjából tudták, hol voltak a SEAL-ek, de tevékenység hangjára lőttek, nem emberekre. Sem Van Heertum, sem McHugh nem látott egyetlen vietkongot sem az egész akció alatt.
 
Az ellenségtől való elszakadás és a rövid menet a kivonási helyre több kihívást jelentett. Van Heertumnak meg kellett győződnie, hogy minden ember tudott róla, hogy rögvest megkezdődik a visszavonulás, és hogy semmi nem lett hátrahagyva. Tekintélyes tűzsűrűséget is fent kellett tartani, még a helikopterhez menet is. Van Heertum nem engedhette meg, hogy egy jól időzített vietkong roham elkapja a szállítógép felé tartó szakaszt. Utolsó emberként a területen, rendelkezésére állt egy-két perce, hogy ellenőrizze a védelmi terepszakaszt és meggyőződjön, hogy semmit nem hagytak hátra.


KIVONÁS

Hosszú árnyékok vetődtek a leszállóhelyre, ahogy a szakasz maradék nyolc tagja elindult a helikopter felé. A manőver simán ment. Van Heertum gondosan ellenőrizte a védelmi terepszakasz teljes hosszát, miközben a SEAL-ek bemásztak a kopterbe. Kifejezetten emlékszik rá, hogy lehajolt és felvette a saját összehajtott térképlapját a földről. A védelmi terepszakasz tiszta volt, és Van Heertum elkocogott a helikopter felé. Amikor bemászott a várakozó gépbe, csak néhány perccel járt az idő 18.00 előtt. Aznap 18.38-kor volt esedékes a napnyugta; percekkel később teljes sötétség követte a Rung Sat sűrű növényzetében. Hosszú nap volt ez a B szakasz SEAL-jei számára.


Russel H. S. Stolfi, az Egyesült Államok Haditengerészeti Posztgraduális Iskolájának nyugalmazott tanára, SEAL harcjelentések és résztvevőkkel készített interjúk alapján írta meg a cikket, mely a www.military.com oldalon jelent meg.
ÚJ CIKK

A B szakasz durva tűzkeresztsége
NavySEALs.hu
Új kép
Új videó
Új könyv