2016. július 1.

Június 28-án volt a Vörös Szárnyak hadművelet (Operation Red Wings) tízedik évfordulója, mely a SEAL-ek 1962-től íródó történetének addigi legsötétebb napja lett. Egy négyfős felderítő csapat három tagja halt hősi halált elkeseredett tűzharcban az afganisztáni hegyek között, majd a segítségükre küldött helikopterek közül rakétatalálat ért egyet, és a lezuhant gépen további nyolc SEAL lelte halálát 2005 júniusának azon a napján.

Nathaneal Roberti másodosztályú altiszt visszaemlékezése következik, aki a Tízes SEAL Csapat E szakaszának tagjaként az utolsó pillanatban került le arról az MH-47-es helikopterről, mely aztán lezuhant: „Ez az én visszaemlékezésem, és csak az enyém, azokról az eseményekről, melyek 2005. június 28-án és a rákövetkező napokban történtek. Huszonegy éves voltam akkor. Fiatal voltam, kemény és harcos. Az elesett testvéreim családjai előtt tisztelegve mesélem el ezt a történetet.”


2005. JÚNIUS 28. - REGGEL

Camp Ouellette - Mike Murphy kapcsolatba lépett a Bagram légibázison lévő harcászati műveletirányító központtal, ahol segítséget és azonnali támogatást kért csapatának, mely Matt Axelsonból, Danny Dietz-ből és Marcus Luttrellből állt.

Pókerarccal keltem 2005. június 28-án reggel. Tudtam, hogy srácaink voltak terepen és bennünket választottak ki, hogy megrohamozzuk a célpontot és elfogjuk vagy megöljük Ahmad Shahot, a „Hegyi Tigrisek” gerillacsoport vezetőjét. Shah terrorista volt, aki a tálibokkal szövetkezett.

Emlékszem, a vezető altisztünk, JT bejött a körletbe, ahol aludtunk, és azt mondta: „Dologra, fiúk - a srácaink harcérintkezésben vannak. Legyetek kész 30 percen belül.” Aztán odalépett hozzám és azt mondta: „Brady, te cipeled a disznót.” A fiúk Bradynek hívtak. Azt hiszem, úgy gondolták, hasonlítok Gregre a „The Brady Bunch” című sorozatból. Még most is Bradynek hívnak.

A „disznó” a Mk 48-as; egy 11 kilós hevederadogatású géppuska, a legnehezebb fegyver, amit SEAL-ek gyalog viszünk. Harminc percünk volt a hívás fogadásától, hogy a teherautón legyünk az Acélpartra, a helikopterek leszállóhelyére. Mind felcuccoltunk és a fiúk meg én felugrottunk a platóra úton a kopterhez.

Ott és akkor a barátom és bajtársam, „Super Seal” azt mondta, tudta, hogy valami történt. Ahogy körülnéztem az embereken, észrevettem, hogy mindenki kísértetiesen csendes volt. Ez szokatlan volt, mert a szakaszunk arról volt ismert, hogy némileg fölényesek, mégis elvágólagosak voltunk. Az általános vélemény közöttünk az volt, hogy valami komoly zűrbe készültünk kerülni.

Super Seal felkereste a papot a bázison, ami szokatlan volt, mert nem volt vallásos és addig soha nem beszélt a pappal. Elmondta a tisztelendőnek, hogy sok rosszat tett életében és régóta nem gyónt, de szeretné meggyónni a bűneit. Emlékszem, ránéztem, aztán a földre és azt gondoltam: „Hú, a francba. Ez nem jó.”

Felmálháztunk, és ahogy elindultunk, a tisztelendő szentelt vizet szórt a teherautókra, megáldva a szakaszt és a feladatunkat. Tudtam, hogy ez volt az egyik olyan pillanat az életben, amikor magamba kellett szívnom, amennyit csak lehetett abból, ami körülöttem zajlott, mert talán nem élem túl.

Áthajtottunk az Acélpartra, hogy felszálljunk a Night Stalkers helikopterekre. A helikopterek CH-47-esek voltak, az Éjszakai Vadászok egység által üzemeltetve.

Emlékszem, ugyanazon a teherautón ültem, mint Mike McGreevy és Kristensen korvettkapitány. McGreevy ideges félmosolyt villantott rám. Emlékszem, felnéztem rá és a fejemet csóváltam; FASZBA, ez nem volt jó.

Abban a pillanatban rám nézett és én pontosan tudtam, mire gondolt, mert mind ugyanarra gondoltunk. Túlságosan is messze voltunk a fiúktól (Axelsontól, Murphytől, Luttrelltől és Dietz-től). Ha még élnek, nem lesznek jó formában.

Megérkeztünk az Acélpartra és kiszálltunk, hogy aztán még lenyűgözött helikoptereket találjunk. Ez aggasztott, mert 30 perccel korábban kaptuk a hívást és a madarakra várva üldögéltünk. A fiúkat ki kellett menteni 30 perccel korábban.

Tudtuk, hogy valószínűleg lőttek rájuk és fogytán volt a lőszerük. Ami feldúlt minket, az volt, hogy várakoztunk; aludtunk, felöltöztünk és felkészültünk, és amikor odaértünk, a pilóták még szállingóztak. Nem csak ez, de a helikopterek kipufogószelepein is még rajta volt a védőburkolat. Egyértelműen nem voltak tisztában a helyzettel. McGreevy tudatta velük, mi volt az ábra, és amint felfogták, milyen szörnyű volt a helyzet, gyorsan sebességet váltottak.

Emlékszem, milyen dühösek voltunk. Harminc perce vettük a „rajta” hívást. Mi megtettük a magunk részét, és ezeknek a madaraknak már forogniuk kellett volna! Miért nem tették? MÁRIS levegőben kellett volna lennünk! Oda kellett jutnunk. A fiúknak szükségük volt a segítségünkre!

Emlékszem, láttam McGreevyt és Kristensen korvettkapitányt ordítani a helikopterpilótákkal, ami egyáltalán nem vallott rájuk. Azok ketten nem szerettek kiabálni.

Az Éjszakai Vadászok végül készen voltak, és beszálltunk a madarakba és elindultunk az előretolt műveleti bázisra (FOB). Miközben a FOB-hoz repültünk, nem tudtam nem észrevenni, milyen komolyan repesztettünk. Ez volt a valaha volt leggyorsabb repülésem kopteren. Olyan gyorsan mentünk, hogy egyszer 45 fokos szögben néztem le a helikopter eleje felé. Ott akartam lenni a földön! Nem gondoltam a családomra, a barátaimra vagy bárki másra, csak arra, hogy lejussak a földre segíteni a fiúknak.

Jeff Lucas első osztályú altiszt rám nézett és csóválni kezdte a fejét. Lucas volt a „tengerapám”; ez SEAL kifejezés arra, aki a szárnyai alá vesz a szakaszban. Lucas hét másik szakaszban volt és hatalmas tapasztalattal rendelkezett. A jó srácok egyike volt. Adtam neki egy csipet Copenhangent.

Azon a ponton körbeadták a fehértáblát. A fehértábla egy lista, hogy ki megy be, és ki nem vesz részt a feladatban. Két helikopter szállított SEAL-eket és gyorsan égették az üzemanyagot. Túl nagy teher volt a fedélzetükön és csökkenteniük kellett. Minden madárból nyolc srácnak ki kellett szállni.

Az én nevem a „marad” listán volt; nem szállok ki. Bemegyek.

A fehértábla eljutott Dan Healy első főaltiszthez. Az ő neve a „megy” listán volt és azonnal felkapta a vizet. Dan soha nem kapta fel a vizet. Tovább sem adta a táblát. Felállt, a madár elejére ment és ráförmedt Mac G-re (McGreevyre) és K-ra (Kristensenre). Mac G feltartotta a kezét és mondta neki, hogy nyugodjon meg. Aztán helyesbítette a listát és Dan nevét a „marad” listára tette.

Dan azért volt olyan dühös, mert az ellenséges vonalak mögött rekedt srácok, Murphy, Dietz, Axelson és Luttrell mind az ő irányítása alatt álltak. Érthetően benne akart lenni a srácaiért menő csapatban.

Elsőként akartam bemenni. Tudtam, hogy a nevemnek rajta kellett maradni a listán, mert nálam volt a „disznó”, a Mk 48-as; biztosra vettem, hogy benne tartanak, hogy az elsők között szállhassak ki és tisztítsak meg egy földetérési zónát (LZ).

A fehértábla ismét körbejárt és már nem voltam a madáron. Dan Healy vette át a helyemet. Nagyon mérges voltam. Tényleg dühös voltam Danre.

De megértettem; annyi időt töltött azokkal a srácokkal, hogy ésszerű volt, hogy benne akart lenni a srácaiért menő csapatban. Fel voltam rántva, de el kellett fogadnom.

Danre néztem, ő rám nézett és libabőrös lettem. A szemébe néztem és azonnal láttam a roppant aggodalmat, amit táplált. Soha senkinél nem láttam ilyet korábban.

Megálltunk a tengerészgyalogos előretolt műveleti bázison. Az egyik SEAL élenjáró altiszt is kiszállt. Álló utas volt, vagyis a szakaszunk alá rendelték. Neki kellett a kirakott második hullámot vezetnie. Ezen a ponton én annak a második hullámnak voltam a tajga. Miután kiszálltunk, a 47-esek rögtön eltűztek, mielőtt az Apache kopterek készen lettek volna. Ez rossz volt, mert most a 47-eseknek nem volt fedezetük.

Elvileg az Apache-k mennek be felpuhítani a célpontot. Minden irányba tudnak fordulózni és nagyon fürgék - mint méh kontra sólyom. Valós idejű infót kell szerezniük. Megtisztítják az utat a 47-eseknek, hogy bemenjenek és leszálljanak az embereikkel.

A mai napig nem tudom, miért szálltak fel a 47-esek az Apache-k előtt. A tapasztalataim alapján két dolog történhetett. A harci egység parancsnok és a fiúk nógathatták a pilótákat, hogy induljanak, mert nagyon meg voltunk csúszva; vagy a CH-47-es pilóták elmulasztották tájékoztatni az Apache pilótákat, hogy fel fognak szállni. A nyugtalanságuk azon a ponton minden valószínűség szerint nagyon magas volt. Én nem voltam rajta a helikopteren. Nem tudom, miért távoztak a 47-esek az Apache-k előtt. Most sem tudom. A mai napig nem hagy nyugodni.


2005. JÚNIUS 28. - DÉLUTÁN

Összegyűlt a kiszállt kétszer nyolc SEAL. Most tizenhatan voltunk. Ellenőriztük a cuccot a betonon, meggyőződve, hogy indulásra készek voltunk. A fordulóidő 20 perc körülire volt tervezve. Kirakják a srácokat, elmennek utántölteni és visszajönnek értünk.

A betonon voltunk és öt percen belül az élenjáró főaltisztünk hívást kapott az Iridium telefonján. Emlékszem, hallottam, hogy kiborult. Hallottam, hogy azt mondja: „MI A FASZ, MI A FASZ?” Ez volt az utolsó, amit mondott, mielőtt elnémult a vonal.

„Kizárt, hogy jól hallottam” - mondta újra és újra. „Készenlét, srácok, készenlét” - mondta nekünk. Fél perccel később ismét csörgött a telefon. Eltávolodott, beszélt egy percig, majd visszafutott hozzánk. Közölte, hogy az 1-es madár lezuhant és össze kellett gyűjtenünk a foltozókészleteinket. A foltozókészlet morfinból, vérzéscsillapítóból, harctéri gézcsomagokból és infúziós tasakokból áll. Mind totál ledöbbentünk a hírtől. Abban a pillanatban beállt a „mi van, ha”. Mi van, ha az 1-es madár nem az 1-es madár volt? Talán a második madár lett az 1-es madár, mert amikor felszálltak, a 2-es madár, melyen a 2-es raj volt, az 1-es raj előtt elindult. Most már tudjuk, hogy a kirakási pont felé tartva visszarendeződtek. 

Rögtön elkezdtük összerakni a tervet a mentőfeladatra. Azt terveztük, hogy bemegyünk és kihozzuk a túlélőket az 1-es madár géptörésének helyszínéről. Úgy gondoltuk, a fiúk még éltek. Ültünk a betonon és még másfél órát vártunk. Azon a ponton nem tudtuk, hogy az 1-es vagy a 2-es raj kapta-e be. Mindenki falfehér volt, mert nem tudtuk, ki jön vissza. A 2-es madár jött vissza. A srácok kiszálltak és azt kérdeztük tőlük: „Mi van, megyünk a srácokért vagy mi?”

A válaszuk: „Nem maradt miért menni.”

Szürreális volt. Nem tudtam elhinni, hogy ez történt. Amint láttam a srácokat kiszállni, egyből tudtam. Kérdeztem tőlük, mi történt, újra és újra. Azt mondogatták, hogy mindennek vége. Semmi sem maradt a helikopterből.

Elzsibbadtam.

A nap további része mentőfeladatok összeállításával telt Luttrellért, Murphyért, Dietz-ért, Axelsonért és az 1-es madáron lévő fiúkért. Reméltem, hogy még éltek. Nagyon hosszú ideje nem hallottunk felőlük. Ez megnehezítette a pozitívnak maradást.


2005. JÚNIUS 28. - KÉSŐ ESTE

Aznap késő este megjelent a saját madarával a DEVGRU Vörös Csapat. A Fehér Háztól kapott felhatalmazással érkeztek és kézbe vették a műveletet. A tengerészgyalogos parancsnokot felváltották és a DEVGRU vette át a parancsnokságot.

A DEVGRU elkezdett tervezni egy mentőfeladatot, de ezen a ponton a teljes légtér le volt zárva az egész országban. Ez azt jelentette, hogy mindenki el volt vágva légi mentés reménye nélkül. Emiatt csak annyit tehettünk, hogy aludtunk egy keveset, még ha csak két órát is. Semmit sem tehettünk. Tovább >
ÚJ CIKK

A Vörös Szárnyak tízedik évfordulójára
NavySEALs.hu
Új kép
Új videó
Új könyv