2005. JÚNIUS 29. - REGGEL

Emlékszem, felkeltem, megreggeliztem és csatlakoztam a többiekhez a csapatomból. A fiúk még odakint voltak, és aggódtunk, mert nem kaptunk hírt felőlük. Tudtuk, hogy nagy baj volt, és hogy ehhez hasonló soha nem esett meg a SEAL közösségen belül. Ez katasztrofális volt.

Ki kellett találnunk a leghatékonyabb módot a kirakásra és emberek terepre juttatására. Ez veszélyesebb volt most, mert a tálibok tudták, hogy jövünk kivinni a fiúkat. Csak két módja volt az odajutásnak, így a csapda küszöbön állt. A tálibok hátsó udvarában játszottunk. A DEVGRU előállt egy tervvel. A légi eszközöket felengedik egy kirakásra június 29-én este. Próba drillekbe kezdtünk, hogy felkészüljünk. Addig vettük a drilleket, amíg mindenki tudta a tervet oda-vissza.

A terv az volt, hogy kiraknak minket egy földetérési zóna megtisztítására és eljárőrözünk a géptörés helyszínére. A fő célunk az volt, hogy biztosítsuk a géptörés helyszínét, aztán kiküldünk egy elemet Murph és srácai utolsó ismert tartózkodási helyének felderítésére. Miután biztosítottuk a géptörés helyszínét, hullámok kezdenek bejönni.

Ezen a ponton a Predator drónjaink a levegőben voltak fotókat készítve a géptörés helyszínéről. Emlékszem, a fotókra néztem és láttam, hogy még minden füstölgött.

Odajött hozzánk a DEVGRU parancsnok és azt mondta, megengedi ötünknek az 1-es rajból, hogy kimenjünk erre a feladatra. Mind nagyon fel voltunk húzva; mind el akartunk menni a fiúkért. Ez sokat jelentett nekünk, mivel eredetileg azon a madáron lettünk volna, amelyik lezuhant. Most csak várnunk kellett. Ez volt a legnehezebb - sietni és várni. A nap nem tudott elég gyorsan lemenni nekem.


2005. JÚNIUS 29. - KÉSŐ ESTE

„Rajta” idő volt. Megjöttek a helikopterek és türelmetlenül felszálltunk a madarakra. Mielőtt felemelkedtünk, a DEVGRU parancsnok azt mondta: „Hé, srácok, figyelem. Tudom, hogy érzelgősek vagytok, de most nincs erre idő. El kell mennünk a fiúkért, haza kell hoznunk a fiúkat élve vagy holtan. Ezért csak egyszer fogom elmondani ezt, srácok: nők és gyerekek kizárva, de minden férfit, öljétek meg mindet."

Ez azt jelentette, hogy minden férfi - 13-tól felfelé -, aki elég nagy a fegyverviseléshez, elég nagy volt a halálhoz. Elköszöntünk; semmi érzelgősség, csak: „Majd látlak, amikor látlak.” Ilyenek vagyunk, SEAL-ek. Palackba zártuk és eltettük az érzelmet valahova mélyen legbelül. Totál arra számítottam, hogy leszednek minket az égről és elfogadtam. Annak elfogadása, hogy mi történhetett, segített tisztán tartanom a fejemet és világosan gondolkodnom. Halvány reményem volt rá, hogy eljutunk a terepre. Ha így lesz, akkor vadászat lesz a rosszfiúkra. Ezt a napot életem legbátrabb napjának tartom. Hideg éjszaka volt, az ellenség rendelkezett föld-levegő rakétákkal, és könnyen lelőhetett minket, de nem számított; el kellett mennünk a fiúkért.

Ahogy ereszkedtünk, ellenséges tűz jött minden irányból. Kézifegyvertűz találta el a madarakat, a pilóták meg fordulóztak, mint az őrültek. A kirakási pont kábé 6 km-re volt az eredeti 1-es madár géptörésének helyszínétől. Koromsötét volt, de még nem voltunk az erdőhatár felett. Fenséges fák magasodtak a szurdokokból 45 méter magasra. Közvetlenül a lombkorona felett repültünk. A nyereg, ahova gyorsköteleztünk, az erdőhatár felett volt, és csak kis hely volt a kötelezéshez. Készültünk begyorskötelezni, és miközben ott ültem indulásra készen, behugyoztam. Túl sokat ittam, és nem volt lehetőségem csövelni előtte. Megittam az összes vizemet, hogy több lőszert tudjak vinni. Szó szerint behugyoztam ott a madáron. Ha épségben lejutunk a földre, tudtam, hogy eszméletlenül durva terepen kell kutyagolnunk és perceken belül csurom vizesek leszünk a verejtékezéstől. Emlékszem, arra gondoltam: „Nem akarok úgy meghalni, hogy csövelnem kell.”

Láttam srácokat behugyozni, beszarni, rókázni, meg minden; a test csak így birkózik meg a harccal. A BUD/S-on megtanultam, hogy éles helyzetekben rosszabbal fogok szembesülni. A behugyozás össze sem hasonlítható vele.

Megkaptuk az egyperces figyelmeztetést, amit továbbadtunk egymásnak a helikopterben. A felemelt egy ujj azt jelenti, hogy egy perc van a „rajta időig”. Ha rövidíted a távolságot a mutató- és a hüvelykujjad között, az 30 másodpercet jelent. Ezen a ponton általában fel vagytok sorakozva, két oszlop a madáron, egy oszlop megy előre, a másik követi.

Nem semmi látványt nyújtottunk, amikor készültünk begyorskötelezni; kőkemények, mindenre készek, szakállal és festett arccal - Rambo szakszerűen kiképzett igazi változatai. Egy csoport koncentrált, motivált, felbőszített srác voltunk, mind tapasztaltak és indulásra készek. Összesen vagy 5000 bevetést számláltunk együtt.

A srácokra néztem a DEVGRU csapatból és úgy éreztem, nem is lehettem volna jobb csapattal. Nagyon bíztam azokban a srácokban. Higgadt, nyugodt, fegyelmezett természetük volt, ami fertőzött. Felnéztem ezekre a srácokra és nagyon sokat jelentett, hogy ott voltak.

A Haditengerészet a legjobbak legjobbjait küldte, hogy kihúzzák a bajból és hazavigyék a legjobbak legjobbjait, élve vagy halva. Ez az, amiről a testvériség és az önfeláldozás szól.


2005. JÚNIUS 29.

A madár jobb oldala ment ki először, aztán a baloldal. Én hagytam el utolsóként a madarat, mert nálam volt a „disznó”. Ez azt jelentette, hogy én voltam az utóvéd. Az utóvéd ugyanolyan idegtépő, mint terepkutatónak lenni. Nem láthatod, ki van odakint, és ha vadásznak ránk, olyan állást kell elfoglalnom, ami hosszú időszakokra elválaszt a járőr többi tagjától. Ez azt jelenti, hogy fák mögé bújok, sziklakibúvások közé és mellé kúszok, és felhasználom a képességeimet, hogy megálljak, figyeljek és füleljek. Ott kell ülnöm és hagynom, hogy a szakasz menjen tovább, aztán utolérnem őket.

Ez nagy felelősség és nagyon büszke voltam rá, hogy enyém volt ez a munka. Mielőtt elhagytuk a FOB-ot, emlékszem, odajött hozzám két harcedzett DEVGRU operátor és megemlítették a tényt, hogy én cipeltem a disznót. Mindketten hitetlenkedve mondták: „Te cipeled a disznót?” „Ja - feleltem -, JT mondta, hogy én cipelem a disznót.” Mosolyogtak, azt mondták: „Gratula. Ügyelj a hátunkra.” Megrázták a kezem és ennyi volt. Én cipeltem a disznót.

Függeszkedtünk a madárral és bárki lőhetett ránk. Ki kellett szállnunk a lehető leghamarabb. Fák között kellett gyorsköteleznünk egész végig. Én kábé 85 kilót nyomtam akkor, és további 45 kiló cucc volt nálam. Lecsúsztam a kötélen és olyan volt, mint jégen csúszni; olyan gyorsan csúsztam, hogy égett a vádlim, a combom és a tenyerem; szó szerint lyukat égettem a kesztyűmbe. Még megvan az a kesztyű.

Amint mindenki földet ért, azt csináltuk, amit „Állj, figyelj és fülelj”-nek hívtunk. Ez az első dolog, ami történik, amikor SEAL-ek valamilyen ellenséges területre érkeznek; körkörös biztosítást állítunk, megállunk és fülelünk kábé 8 percig. Mindnyájunkon éjjellátó szemüveg volt.

Megint csöveltem - ezúttal megfelelő eljárással. Harcban a test egyszerűen kiereszt minden folyadékot. Így birkózik meg vele. Húsz éves voltam akkor - ezzel a legfiatalabb srác ezen a feladaton. Emlékszem, arra gondoltam, én vagyok a legfiatalabb testvér, és elvágólagosnak kell lennem és büszkévé kell tennem a csapatomat. tovább >
ÚJ CIKK

A Vörös Szárnyak tízedik évfordulójára
NavySEALs.hu
Új kép
Új videó
Új könyv