2015. május 1.

„Ostoba művelet volt - mondta Grant Telfer korvettkapitány. - Az egész 6 hónapos kitelepülést egyetlen sebesülés nélkül csináltuk.” Mégis az utolsó percben, röviddel azelőtt, hogy Telfer Z szakaszának tagjai hazatérésre készülődtek 1971 januárjában, szerencsétlenség történt. A SEAL-ek közül ötnek el kellett halasztania a hazaútját. Valójában közülük hárman csak orvosi csodának köszönhetően maradtak életben. Maga Telfer volt az egyik ilyen.

Telfer 1941 júliusában született a Washington állambeli Seattle-ben, azon a környéken nőtt fel, a Seattle Egyetem Előkészítő Középiskolájában végzett és a Haditengerészeti Akadémiára jelentkezett. Sokat síelt olyan helyeken, mint a Stevens-hágó Seattle közelében, szeretett futballozni és erős úszó volt. Telfer gyakran úszott a Washington-tóban Beaux Arts-tól a Mercer-szigetig, ami körülbelül 3,6 kilométer távolság. Sok SEAL-lel ellentétben fiatalon nem lőtt vagy vadászott.
 
A Haditengerészeti Akadémián Telfer az első évének zömét a takaró alatt zseblámpával tanulva töltötte a diákotthonban. Ez valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy a jobb szemének látóképessége megromlott, amiről a „Küklopsz” becenevét kapta. Az éjszakai látása nullára csökkent, ami megnehezítette a tüzelést, hacsak nem hordott szemüveget.
 
A SEAL kiképzés alatt Telfer csaknem lehetetlennek találta a Vietkong által használt egyik fegyver, az 57 mm-es hátrasiklás nélküli löveg elsütését, az irányzékának elhelyezkedése miatt. Telfer az ilyen fegyverekkel nem tudott lőni szemüveg nélkül, harci körülmények között azonban nem hordhatott szemüveget, mivel bekoszolódva ronthatta volna a célzását vagy a lencsékről visszaverődő fény elárulhatta volna a helyzetét az ellenségnek. Elismerése méltó Telfer lelkiismeretessége és makacs álhatatossága, amivel ragaszkodott hozzá, hogy a jobb szeme ellenére éjszakai műveleteket vezessen.
 
1971 januárjának végén Telfer nem volt különösebben boldog a szakasza legutolsó műveleteitől. Jobb szeretett éjszaka dolgozni, de az összes műveletre, melyen a Z szakasz addig abban a hónapban részt vett, nappal került sor. A SEAL-ek a korábbi hetekben egy civil áttelepítő programot támogattak.
  
1970 második felében a dél-vietnami kormány úgy döntött, áttelepíti An Xuyen tartomány lakosságát a Ca Mau-félszigetnek a Nam Cantól keletre fekvő ritkán lakott, és a Vietkong által terrorizált körzetéből. Telfer szakasza a Solid Anchor nevű haditengerészeti műszaki bázison állomásozott, a csúnyán megrongált Nam Can területén. A Zulu szakasz biztonsági erőként szolgálva támogatta a vietnami lakosság áttelepítését a Nam Can közelében lévő új lakóhelyükre. A vietnami kormány az embereket és a holmijaikat nappali órákban költöztette, és a SEAL-ek nappali műveleteket indítottak az áttelepítés támogatására.
 
A Z szakasz végrehajtott néhány műveletet a Haditengerészet szállítóhelikoptereivel, nappali leszállásokat végezve a Nam Cantól keletre lévő,  Ültetvény néven ismert  területen. A SEAL-ek a Vietnami Köztársasági Hadsereggel és a helyi erőkkel közösen megakadályozták, hogy a vietkong gerillák megzavarják a civilek áttelepítését. Mivel titkos feladatokra lettek kiképezve, a Z szakasz néhány tagja nyugtalankodni kezdett a műveletek nyitottsága miatt. A SEAL-ek szemében a nappali helikopter leszállás a műveletük közhírré tevése volt. Telfer elbagatellizálva összegezte az aggodalmukat: „Nehéz titkosnak lenni fényes nappal.”  
 
A Z szakasz január 28-án az egyik rutinszerű áttelepítést támogató feladatát hajtotta végre. Mivel kevés ellenállással találkoztak a biztosító járőrözéseik során, a SEAL-ek rutinszerű megközelítést dolgoztak ki a nappali műveletekhez. A szakasz tagjai már becsomagolták a legtöbb felszerelésüket, készülve a hazatérésre, és átestek a kitelepülésük szolgálat leadásként ismert részén, vagyis nem vettek részt komolyabb műveletekben. Abban reménykedtek, hogy egy héten belül mindenki otthon lesz.
 
A dél-vietnamiak egy további biztosító járőrt kértek, és Telfer tervezni kezdett egy nappali biztosító feladatot. Megkörnyékezte a Seawolfok, a Haditengerészet Solid Anchoron lévő könnyű harci helikopter különítményének parancsnokát, és szert tett két Seawolf csatahelikopterre, amiket a bevetés során tűztámogatásra használhattak. Január 29-én este Telfer és Nelson fregatthadnagy, a Seawolf géppár parancsnoka, sörözgetés közben folytatták a biztosító feladat tervezését.
 
Még azon az estén Telfer kiadta az előzetes intézkedést a szakasznak. Kijelölt öt SEAL-t a műveletre, és felsorolta a kötelező felszerelést, amit vinniük kellett. Telfer továbbá három sör korlátozást írt elő az embereinek estére. Mindannyian jó egészségi állapotban voltak, nem voltak betegek, ami csökkenthette volna a hatékonyságukat. A morál magas volt, mivel nem szenvedtek veszteséget és sikeresen hajtottak végre 58 műveletet.
 
1971. január 30-án, körülbelül 09.30-kor Telfer és Nelson együtt kerestek egy szállítóhelikoptert, hogy kirakja a SEAL-eket egy feltételezett vietkong komplexumnál, ami hozzávetőleg 1,5 km-re északra volt a Cai Ngay-folyótól. A csapatuk számára szállítás keresése informális volt. A két tiszt tudta, hogy minden nap érkezik egy helikopter a postával a messzebb, északra lévő Binh Thuy-ból. Azt is tudták, hogy a postaszállítás nem a legizgalmasabb szolgálat Vietnamban. Telfernek nem okozott gondot rávenni a pilótát, Dyer fregatthadnagyot, hogy sokkal érdekesebb lesz elszállítani a SEAL-eket a kirakási pontjukra, mint folytatni a megszokott postakihordó útvonalat.
 
Dél körül Telfer kiadta a járőrutasítást a raj öt tagjának. A helikopterpilótákat is bevonta az eligazításba, biztosítva, hogy mindenki, aki részt vesz a feladaton, jól értesült legyen. Közölte a csapattal, hogy a viszonylag könnyű lőszermennyiség mellé tegyenek egy kis robbanóanyagot is, hogy képesek legyenek egyenként semlegesíteni néhány vietkong építményt.
 
A 6 fős raj 13.30-kor szállt fel a helikopterrel a Nam Can-i bázisról. Telfer vihetett volna ötnél több embert is magával, de a helikopternek szigorú terhelési korlátozásai voltak, és csak hat főt volt képes szállítani. A kopter a tiszta égbolton északkelet felé repült a körülbelül 20 km-re lévő kirakási ponthoz.
 
Körülbelül 1,5 km-re a tervezett leszállási ponttól Gary Lawrence, a géppuska irányzó, megrázta a mellette ülő Telfert, túlüvöltve a helikopter zaját: „Arroyót eltalálták!” Telfer nem hallott lövést. Arra gondolva, hogy Marcus Arroyo rádióst bizonyára a helikopter egyik darabja találta el, Telfer meglepetten kiáltott vissza: „Mi találta el?” Aztán, amikor átpillantott Arroyóhoz, felismerte, hogy a rádióst meglőtték.
 
Donald Futrellnél, a másik géppuska irányzónál volt egy nagy egészségügyi csomag. Ő és Lawrence munkához láttak Arroyón. A sebesült két 7,62 mm-es AK-47-es golyót kapott a bal vállába. Levették Arroyo mellényét és zubbonyát, majd nyomókötést raktak a sebekre. Az első sokk után, ahogy kezdett erősödni a fájdalom, beadtak neki egy adag morfint. Közben Telfer jelezte a pilótának, hogy forduljon meg a kopterrel és induljon vissza a Nam Can-i bázisra.
 
Nam Canban a raj a várakozó mentőautóhoz vitte Arroyót. A SEAL-eket sokkolta és dühítette, hogy elszenvedték az első súlyos veszteséget a 6 hónap során. A támadásnak furcsa, szinte természetfeletti sajátossága volt. A helikopter legénysége és a karbantartók alapos kutatás után sem találtak golyó ütötte lyukakat a gépen. Két AK-47-es lövedék mégis eltalálta Arroyót, centikre egymástól. A golyók a két nyitott ajtó egyikén hatolhattak be a helikopter teherterébe, sebesülést okozva, ami statisztikailag képtelenség volt.
 
Amikor Arroyo letelepedett a mentőautóban, sikerült kikiáltania a csapattársainak: „Elkaptok egyet nekem?” Ekkor a művelet egy új, érzelmi irányba kezdett fordulni. Hittétel volt a SEAL-ek között, hogy amint tűz alá kerülnek, visszavonulnak, és nem térnek vissza ugyanarra a területre. De Telfer és emberei csalódottak voltak. A január 30-i kirakás volt az utolsó, amit biztosan végrehajthattak a vietnami turnusuk alatt. Az Arroyót meglövő vietkong elleni akármilyen bosszút aznap végre kellett hajtani, vagy soha többé nem kerülhetett rá sor.
 
A Z szakasz tagjai az érzelmeikre hallgattak, amikor másodszor felszálltak. Telfer úgy döntött, ott kell leszállniuk, ahol Arroyót eltalálták. A SEAL-ek a szállítóhelikopter pilótáival és legénységével megállapították, hogy a lövéseket egy fákkal és fűvel borított töltésről adhatták le, körülbelül 1,5 km-re nyugatra az eredeti célpontjuktól. Telfer utasította a Nelson fregatthadnagy által vezetett két Seawolf helikoptert, hogy álljanak készen a töltés elleni rácsapásokra délről észak felé. A SEAL-ek a töltéstől nyugatra, egy másik töltés mellett akartak leszállni, ami párhuzamos volt a célpontjukkal.
 
Arroyo elvesztése súlyosan csökkentette a raj tűzerejét és híradó képességét. Arroyo egy 40 mm-es gránátvetővel felszerelt CAR-15-ös gépkarabélyt használt és nála volt a rajrádió is. Telfer felkérte a helyettesét, Thomas Richards fregatthadnagyot, hogy Stoner könnyűgéppuskájával csatlakozzon a járőrhöz. Richards vitte a raj PRC-77 típusú rádióját is. Akkor ért a géphez, amikor az megérkezett a sebesülttel, és nem kellett sokat győzködni, hogy csatlakozzon a csapathoz.
 
Körülbelül 15 perccel az után, hogy másodszor felszállt Nam Canból, a SEAL raj délnyugat felől közeledett az új célpontjához. A helikopter 14.30-kor rakta ki Telfer raját egy nyílt, száraz rizsföldön, körülbelül 250 méterre délnyugatra a töltéstől, ahonnan korábban rálőhettek a helikopterre. A Seawolf könnyű tűzcsoport - a két csatahelikopter Nelson parancsnoksága alatt - csak néhány percnyire függeszkedett, hogy tűztámogatást biztosítson, ha szükséges. A kirakás simán zajlott. Telfer SEAL-jei egy körülbelül 50 méterre lévő közbenső töltés felé távolodtak a szállítóhelikoptertől.

Kézifegyver lövedékek kezdtek becsapódni a raj körül, amint elindultak északra, a közbenső töltéshez. A tűz célzott volt, közepesen erős, és egyértelműen veszélyes, és a töltésről érkezett, ami a célpontjuk volt, körülbelül 150 méternyire tőlük. A tűz jórészt AK-47-esekből jött. Ez a fajta tűz rossz jel volt. Feltételezhető volt, hogy vagy egy vietkong főerőbe, vagy egy rendkívül jól felfegyverzett helyi egységbe ütköztek. Másrészről a SEAL-ek nem hallottak géppuskatüzet, ami jó jel volt.
 
Telfer hívta a Seawolfokat a PRC-77-es rádión, és erős csapást kért délről észak felé a töltésre, ahol a vietkongok elhelyezkedtek. A Seawolfok jó munkát végeztek. Mindegyik gép egy rácsapást hajtott végre rakétákkal és hatcsövű Minigun géppuskákkal. Telfer látott egy pálmafát levegőbe emelkedni a vietkong állásoknál. Futrellt arcon találta egy rakétaszilánk vagy a pálmafa egy darabja. A Seawolf támadást követő zaj, füst és törmelék döbbenetes volt, és a vietkong tűz elhallgatott.
 
Nelson a helikoptere rádióján keresztül közölte, hogy két vietkongot lát mozdulatlanul heverni, nyilvánvalóan holtan, a töltés vonalától keletre. Fegyvereket is látott a közelükben, valamint legalább egy vietkongot, aki észak felé menekült a környékről. Visszatekintve, Nelson jelentése volt a művelet kritikus pontja. A SEAL-eket észrevették és rájuk lőttek, Telfer pedig szembesült annak lehetőségével, hogy veszélybe sodorja a raját. De két dolog nem hagyta nyugodni. Először is, valami konkrét bizonyítékot akart jelenteni a vietkong veszteségéről. Másodszor pedig felbátorította Nelson jelentése a két elesett vietkongról és a menekülő harmadikról.
 
Telfer utasította a Seawolf parancsnokot, hogy induljanak az észak felé menekülő vietkong után. A járőrparancsnok ezután elindította az oszlopot lassan észak felé a fűvel borított töltés mentén, ami párhuzamos volt azzal a töltéssel, ahol a vietkongok - reményei szerint - egykori állásai voltak, körülbelül 50 méterre keletre. Elégedett volt a raj hangulatával. Senki sem tétovázott, és nem mutatkozott rajtuk a katasztrófa előérzete. Ellenkezőleg, James Rowland, a terepkutató azt mondta: „Gyerünk, kapjuk el őket, Mr. T.” „Ne legyetek túl biztosak benne, hogy mind meghaltak - válaszolta Telfer. - Tartsátok a járőrtávolságot. Szép nyugodtan megyünk oda.”
 
Meleg volt, nem volt túl párás a levegő, és bárányfelhők voltak az égen. A járőr északra haladt, néhány méternyire a töltéstől, majd jobbra fordult, egy másik töltésre, ami egyenesen keletnek tartott, a csendes, láthatólag kiürített vietkong állások felé. Rowland odaért a töltések kereszteződéséhez és lassan elkezdte az átkelést. Semmi sem történt, amíg Oliver Hedge, a végbiztosító, ki nem lépett a töltésre.

Az élen Rowland körülbelül 20 méterre volt a vietkong töltéstől. Telfer, aki körülbelül 6 méterre volt a terepkutató mögött, semmit sem hallott, csak azt látta, ahogy Rowland váratlanul jobbra perdül, csaknem hátrafelé nézve, aztán a száraz rizsföldre zuhan. A lövedék, ami leterítette Rowlandet, balról jobbra áthatolt a hasán, és a háta jobb oldalán jött ki, az általa vitt C-4 plasztik robbanóanyag tömbben megállapodva. Csodával határos módon, a lövedék nem sértett egyetlen szervet sem a testben. Ahogy a földön gurult, eltalálta egy újabb golyó, ezúttal a hátán. Bár súlyosan megsebesült, Rowland életben maradt.
 
Rowlandet vagy egy szovjet 7,62 mm-es SZKSZ karabéllyal vagy egy Tokarev TT-33-as pisztollyal találták el. A járőr többi tagját is tűz alá vették a vietkongok hasonló fegyverekkel és AK-47-esekkel, a járőrrel szemben lévő, fával és fűvel borított töltésről. Ahelyett, hogy lehasalt volna a földre és tüzelni kezdett volna, Telfer ösztönösen előrelépett, hogy segítsen Rowlandnek. Körülbelül 1,5 méter megtétele után a járőrparancsnokot eltalálta balról egy golyó, ami jobbra perdítette, le a rizsföldre. Csatlakozott Rowlandhez, hason fekve.
 
Rowland sebesüléséhez hasonlóan Telferé is szokatlan volt. Az AK-47-es 7,62 mm-es lövedéke Telfer bal térdét találta el, és a töltésről a rizsföldre döntötte. Ahelyett, hogy egyszerűen átütötte volna a térdét, a nehéz lövedék csaknem végzett Telferrel, miután 90 fokban irányt váltott és egyenesen felfelé haladt a fiatal tiszt bal combján át a lágyéka bal oldalába, ahol ismét irányt váltott, hogy a lágyékon keresztül a jobb lábba hatoljon, a combcsonti artériánál megállapodva. Ha a lövedék még egy centimétert haladt volna, Telfer meghal. Meglepő módon, először tulajdonképpen nem érzett semmi fájdalmat. Azonban pillanatokkal később mindkét lába zsibbadni kezdett.
 
Telfer visszakúszott a töltésre azzal a szándékkal, hogy meghatározza és elfojtja az ellenséges tüzet. Az, hogy felkúszott a töltésre, kemény, profi és agresszív támadó tett volt. Mindkét lábán és az alhasán megsebesülve - minden kritika nélkül - átadhatta volna a parancsnokságot Richards-nak, a helyettesének, és arra összpontosíthatott volna, hogy minden lehetségest megtegyen az önvédelem érdekében, miközben a rizsföldön fekszik.
 
Amint Telfer felért a töltésre, megjelent Richards a járőrrádióval, és hívták a szállítóhelikoptert, azonnali kivonást kérve, körülbelül 80 méterre mögöttük és nyugatra. A kivonási körzet egy száraz rizsföldön volt, a mögöttük lévő nagy töltés által takarva. A kézifegyver lövedékek tovább fütyültek körülöttük. Ahogy a golyók elkezdték feltúrni a földet a közelükben, a két tiszt rájött, hogy a vietkong tűz nem csak a töltés bal oldaláról érkezik - ahonnan Rowlandet és Telfert is eltalálták -, hanem jobbról is. A SEAL-ek többé nem voltak fedezékben. Bajban voltak.
 
Lawrence a Stoner könnyű géppuskájával és Futrell az M-60-asával felzárkózott Telferhez, aki mondta nekik, hogy segítsenek Rowlandnek. Lawrence tüzelni kezdett a töltésre és északkelet felé, míg Futrell elsősegélyt nyújtott Telfernek. A vietkong lövedékek becsapódását látva Lawrence kelet és délkelet felé is tüzelni kezdett. Ekkor már Hedge és Richard is tüzet nyitott.
 
A sebei ellenére Telfernek sikerült kilőnie egy gránátot Arroyo 40 mm-es gránátvetőjével és kiürített egy CAR-15-ös tárat is. Amikor egy újabb gépkarabély tárért nyúlt Arroyo málhamellényébe, melyet most ő viselt, meglepetésére Arroyo Instamatic fényképezőgépét húzta elő, amit a rádiós a tartalék tárak között tartott.
 
Az akció ekkor körülbelül 7 perce tartott, és 15.03 volt. Telfer aggódott a mentőakció miatt, de úgy érezte, a sebesülése és Rowland lehetséges halála ellenére ellenőrzés alatt tartja a helyzetet. Néhány pillanattal később azonban az események drámai fordulatot vettek. Futrell az M-60-as géppuskájával lőtt, a hevederezett lőszert a vállára vetve, amikor egy 7,62 mm-es lövedék eltalálta és megperdítette. Telfer felé fordulva Futrell felkiáltott: „Mellbe lőttek!”
 
A golyó a mellkasa bal oldalába csapódott be, alig egy hajszállal kerülve el a szívet, a tüdőt és az artériákat.
 
Telfer az elzsibbadt lábait maga után húzva kúszni kezdett Futrell felé. Most először aggódni kezdett, hogy az egész egységét megsemmisítik. Odakiáltott Richards-nak: „Hozd a koptert ide!” Pillanatokkal később Richards felkiáltott és a jobb kezét rázta. Eltalálta egy 7,62 mm-es lövedék, ezzel a negyedik sebesülté vált az akció néhány perce alatt.
 
Lawrence és Hedge által fedezve a sebesült SEAL-ek átkúsztak a töltés északi oldalára. Bár a csapat két tagját abból az irányból találták el, a SEAL-ek úgy érezték, hogy fedezéket találhatnak a kis árokban, ami párhuzamosan húzódott a töltéssel. A vietkongok tüze a töltés déli oldalán volt a legerősebb, amiből valamennyi egy kis házból jött, egyenesen délről, körülbelül 100 méterről.
 
A három súlyos sebesült - Rowland, Telfer és Futrell - képtelen volt átmászni az árok végén lévő nagyobb keresztező töltésen a biztonságba. A sérült keze ellenére Richards húzta át őket egyesével a nagy töltésen. (Richards később ellentengernagyként a Haditengerészeti Különleges Hadviselési Parancsnokság parancsnoka lett, az összes SEAL műveletet irányítva.) A szállítóhelikopter csak néhány méternyire szállt le. A sebesülteknek fájdalmas volt megtenni az utat a helikopterbe. Az ujjaikat és az alkarjukat égették a forró fegyverek. Telfer sebe sajogni kezdett. A helikoptert többször is eltalálták, miközben felemelkedett. A hivatalos jegyzőkönyvben „Barndance 59”-ként említett akció véget ért.
 
A négy súlyos sebesültet - köztük Arroyót - Japánba, a Légierő kórházába szállították, ahol az orvosok világossá tették Telfer, Rowland és Futrell számára, hogy egy hajszálon múlt, hogy nem haltak meg. A kórházi tartózkodásuk alatt megtárgyalták az utolsó, csaknem végzetes bevetésüket, végigvéve a művelet különböző fordulópontjait.

Miközben beszélgettek, egy kérdés újra és újra felvetődött: „Hogy jutottunk ki mégis élve?” Mind egyetértettek, hogy ott sem kellett volna lenniük a töltésen. Abban is egyetértettek, hogy az intenzív SEAL kiképzés, amit kaptak, kritikus volt a túlélésükhöz. A kiképzésük arra nevelte őket, hogy higgadtan és hatásosan reagáljanak az olyan válságokra, mint amilyennel együtt néztek szembe január 30-án. És kezdték úgy hinni, hogy különösen a kiképzésük egy része - a SEAL iskolában „Pokol Hét”-ként ismert beavatási rítus - akadályozta meg, hogy az egységük felbomoljon, amikor súlyossá vált a helyzet.

A vietnami és amerikai erők erős műveletet indítottak Nam Cannál a január 30-i tűzharcot követően. A deltavidéken állomásozó Seawolfok többségét felemelték és a területre küldték. A SEAL-ek kivonását követő délutánon a csatahelikopterek rácsapásokat hajtottak végre a vietkong állások ellen. Példátlan makacsságot tanúsítva, a vietkongok tüzet nyitottak a csatahelikopterek zömére.
 
Egy vietnami ügynök napokkal később a hírszerzési hálózaton keresztül jelentette, hogy egy 65 fős vietkong század uralta a területet, ahol a Zulu szakasz leszállt. Hozzávetőleg 30 ellenséges katona támadta meg a SEAL-eket 1971. január 30-án, és valószínűleg a század többi része is csatlakozott hozzájuk késő délután a Seawolfok elleni harcban. Ilyen arányok mellett a Zulu szakasz tagjainak szerencséjük volt, hogy túlélték az összecsapást.


A cikket Russel H. S. Stolfi írta, és eredetileg a Vietnam magazin 2002. januári kiadásában jelent meg.
ÚJ CIKK

A Z szakasz utolsó harca
NavySEALs.hu
Új kép
Új videó
Új könyv