2015. február 1.

A harci úszás több évezredre visszatekintő hadviselési mód. Ismert, hogy időszámításunk előtt 414-ben, amikor Athén blokád alá vette Szürakuszait, a város polgárai úszókat küldtek ki a görög hajók megrongálására. Ezek a korai békaemberek és a következő korok víz alatti harcosai levegő visszatartással, szabadtüdős merüléssel voltak kénytelenek tevékenykedni, mert az igazán használható légzőkészülékek csak a II. világháború idején jelentek meg. Abban a korszakban az olaszok voltak a harci úszás úttörői, akik tengeralattjáróról indított ember vezette torpedókat használó, légzőkészülékből lélegző úszókat bevetve brit hadihajókat süllyesztettek el az alexandriai kikötőben.

Az Egyesült Államok Haditengerészete ekkor még csak kármentésre használt búvárokat, akik ormótlan ruhát és nehéz sisakot viseltek, biztonsági kötéllel merültek a víz alá, és a levegőellátásukat a felszínről adagolva biztosították. Pedig rendelkezésükre állhatott volna egy olyan légzőkészülék, mely olyan alapelven működött, ami a ma tenger alatt tevékenykedő különleges alakulatok által használt készülékeket is jellemzi. Feltalálóját Christian Lambertsennek hívták, aki hivatására nézve orvos volt, emellett szenvedélyes búvár.

Christian Lambertsen 1917. május 15-én született a New Jersey állambeli Westfieldben, és a szomszédos Scotch Plains-ben nőtt fel. A nyári szüneteket a tengerparton töltötte, és amikor elég idős lett, házak festésével keresett pénzt, az egyik nagybátyjának dolgozva. A középiskolában döntötte el, hogy orvosi pályára lép. Érettségi után beiratkozott egy helyi egyetemi előkészítőbe, majd elnyert egy kétéves ösztöndíjat, mely lehetővé tette, hogy a Rutgers Egyetemre járjon, ahol alapdiplomát szerzett. 1939 szeptemberében, ugyanabban a hónapban, mint amikor kitört a II. világháború Európában, Lambertsen beiratkozott a Pennsylvaniai Egyetemre.

Az orvosi egyetemen légzésélettant tanult, melyről nem sokat tudtak akkoriban. Számos kísérletet végzett a hipokapnia (a szén-dioxid szint csökkenése a vérben a hiperventilláció eredményeként), a hipoxia (oxigénhiány), a hiperkapnia (a vér szén-dioxid szintjének emelkedése) és más légzőrendszeri állapotok hatásait tanulmányozva. A nyári szünetekben visszatért New Jersey-be, ismét a nagybátyjának dolgozva keresett pénzt. Hétvégenként használatba vette az orvosi egyetemen tanultakat, hogy két unokatestvére segítségével víz alatti kísérleteket végezzen.

Az első kísérlet egy házi készítésű újralégző készülékkel kezdődött, mely egy csutorából és egy zsákból állt, ami egy hosszú tömlő révén egy biciklipumpához csatlakozott. Az unokatestvérek kezelték a pumpát, friss levegőt biztosítva Lambertsennek, aki a víz alatt úszott. Ez a nehézkes (és az unokatestvérek számára kétségtelenül fárasztó) rendszert hamarosan felváltotta egy sűrített oxigénes palack. Ez a rendszer elégtelennek bizonyult a légzsákban felhalmozódó szén-dioxid miatt. Röviddel később Lambertsen tudomást szerzett egy új típusú altatógépről, ami szén-dioxid abszorbenst használt a felhalmozódási probléma megoldására. Az új lendületet kapott Lambertsen tervezett egy kis szén-dioxid-mosót, ami a szája és a légzőzsák közé illeszkedett. Bár ez nyers megoldás volt, működött.

Lambertsen folyamatosan tájékoztatta a munkájáról Dr. Henry Bazettet, a fiziológia professzorát. A fellelkesült Bazett kapcsolatba lépett a clevelandi Ohio Vegyipari Vállalattal, az altatógép gyártójával, és tájékoztatta őket a diákja munkájáról. Az Ohio Vállalat munkát kínált Lambertsennek 1940 nyarán, akkor fejedelminek számító heti 30 dolláros fizetéssel. Miután találkozott a vállalat elnökével, J. G. Scholes-szal, közösen úgy döntöttek, hogy Lambertsen feladata az lesz azon a nyáron, hogy a Minnesota állambeli Minneapolisba megy, ahol az altatógépet gyártó üzem volt, és ott fog dolgozni egy víz alatti légzőkészüléken, amit életmentéshez lehet használni.

Az eredmény egy 5,4 kg-ot nyomó, félig zárt rendszerű újralégző készülék volt 40 literes oxigénpalackkal és szén-dioxid-mosóval, a Lambertsen Kétéltű Légző Egység (LARU). Lambertsen a Minneapolis mellett lévő Nokomis-tóban végzett víz alatti kísérleteket, majd később az Erie-tóban, a vállalat központjának közelében. Saját maga végezte a víz alatti teszteket, és felfedezte, hogy körülbelül fél óra könnyű munkát tudott végezni 18 méteres mélységig. A sikeres tesztek után Lambertsen felvetette Scholes-nak, hogy a légzőkészülék hasznos lehet veszélyes levegőjű vágatokban rekedt bányászok számára. Az ötletet izgalmasnak találó Scholes intézkedett, hogy építsenek egy légmentes kamrát, ahol elvégezhetnek egy ilyen jellegű kísérletet.

A fából és plexiüvegből készült nagy, légmentes kamrában volt egy kanári, egy kutya és maga Lambertsen, aki az újralégzőjét viselte. A kamrát elárasztották szén-dioxiddal, hogy eltávolítsanak minden oxigént, aztán megtöltötték ciklopropánnal, egy erősen tűzveszélyes érzéstelenítő gázzal, hogy víz alatti körülményeket szimuláljanak. A nézők között voltak újságírók, filmhíradós riporterek, vállalati tisztviselők, valamint rendőr- és tűzoltó kapitányságok képviselői.

Néhány perc után a kanári elájult. Nem sokkal később a kutya is padlóra került, szintén eszméletlenül. Körülbelül 20 perce tartott a bemutató, amikor Lambertsen lehajolt megvizsgálni a kutyát. Amikor így tett, ő is összeesett. A tűzoltók a fejszéikkel azonnal nyílást vágtak a kamrába és kimentették a bent lévőket. Lambertsen újralégzőjének megvizsgálása feltárta, hogy a ciklopropán lassan áthatolt a légzőzsák latex bevonatán.

A bemutató híre bejárta az országot, mert akkoriban példátlan teljesítmény volt az, hogy 20 percig használni tudtak egy légzőkészüléket „víz alatt”. Mire Lambertsen visszatért Philadelphiába folytatni a tanulmányait, igazi hírességgé vált. A jövője szempontjából fontos volt, hogy a professzora, Bazett, meglátta a készülékben a katonai alkalmazhatóság lehetőségét. 1941 januárjában szervezett egy bemutatót az amerikai haditengerészet kísérleti búváregységének képviselői számára. Bár a bemutató sikeres volt, a Haditengerészet nem látta meg a készülékben rejlő lehetőségeket.

Lambertsen még így is bíztatást kapott Al Behnke sorhajóhadnagytól, egy fiatal egészségügyi tiszttől, aki végignézte a bemutatót. A különleges műveleti békaemberek evolúciójához döntő volt, hogy Lambertsen azzal a szilárd meggyőződéssel távozott a bemutatóról, hogy készülékének jövője a katonaságban rejlik - és hogy komoly átalakítást kell végeznie rajta. A munkájának eredménye a LARU II lett. Ez az elődjénél robosztusabb kialakítású készülék volt, és egy új levegő újrakeringető megoldás jellemezte, amely hatékonyabbá tette a kilélegzett szén-dioxid eltávolítását.

A kísérleti búváregységnek szánt második bemutatót 1942 áprilisában tartották, és a Haditengerészet mellett képviseltette magát a Stratégiai Szolgálatok Hivatala (OSS) és a Brit Különleges Műveletek Hivatala (SOE) is. Mindkét ügynökség olyan légzőkészüléket keresett, ami lehetővé tette, hogy békaemberek hosszú időtartamú fedett víz alatti feladatokat hajtsanak végre parti vizekben, és Lambertsen készülékében látták a megoldást.

Az a tulajdonság, ami különösen vonzóvá tette a Lambertsen féle LARU készüléket az OSS és az SOE számára, az újralégző képessége volt. A nátronmeszet tartalmazó szén-dioxid-mosó nem csak azt tette lehetővé, hogy a békaember újra felhasználja az oxigént a hordozható rendszerben, de árulkodó légbuborékokat sem hagyott, mint a hagyományos búvárkészülék.

A látottaktól ösztönözve az OSS elintézte, hogy Lambertsen utolsó évesként nekik dolgozzon. Miután 1943 júniusában elvégezte az orvosi egyetemet, Lambertsen megpróbált belépni a Haditengerészetbe, de elutasították, mert szénanáthától szenvedett. Az OSS-t viszont nem érdekelte az allergia. Lambertsent beszervezték, főhadnaggyá nevezték ki a Hadsereg egészségügyi alakulatában, és az OSS új Tengeri Egységéhez (OSSMU) vezényelték, ahol folytatta a munkát a légzőkészülékén és úszókat oktatott a használatára.

Amikor 1942 elején megalakult az OSSMU, az egységhez vezényelt három tiszt egyike a később legendássá vált Jack Taylor volt, akkor még tartalékos sorhajóhadnagy. Az egység a „D körzet”-ben kezdte el a kiképzést, az OSS kiképző objektumában a Potomac-folyó partján. A kiképzés mellett különféle felszerelési tárgyakat is teszteltek, köztük az új LARU III-at. Később alakult két víz alatti úszó csoport, amiket „L-egység”-eknek hívtak. Ebben az időszakban a LARU III egyik tesztjén Taylor több mint 48 percig maradt víz alatt és több mint másfél kilométert úszott, ami akkoriban rendkívüli teljesítmény volt.

1943 végén alkalmasabb helyet kerestek a kiképzéshez, és novemberben a kaliforniai Camp Pendletonba küldtek egy 40 fős újonc csoportot. Kalifornia mellett szólt a melegebb víz, és az is, hogy a Potomac-folyó túlságosan is szennyezett volt. 1944 februárjában kialakítottak egy tábort a kaliforniai part előtt lévő Catalina szigeten az OSSMU kiképzéséhez, két hónappal később pedig egy újabbat Nassaun, miután az ottani meleg vizet és kivételes időjárási viszonyokat ideálisnak találták a kiképzés úszó foglalkozásaihoz.

1944 májusára az OSSMU három műveleti úszó csoportot (OSG) állított ki, összesen 226 fővel a Hadsereg, a Haditengerészet, a Tengerészgyalogság és a Parti Őrség állományából, vagyis igazi összhaderőnemi vállalkozás volt. A tervezésre és kiképzésre fordított sok munka eredményének letesztelésére szerveztek egy gyakorlatot Cincinnati művelet néven.

A gyakorlatban a nassaui kiképzést éppen befejező OSG II feladata az volt, hogy négy, egyenként 9 fős csoportba (Vörös, Kék, Fekete és Narancssárga) szervezve hatoljon be a kubai Guantánamo-öbölben lévő amerikai haditengerészeti kikötőbe és tegyen használhatatlanná négy „ellenséges” hajót 1944. július 21-én 20.00 és 24.00 között. A csoportok tagjait a legmagasabb fokú titoktartásra utasították a művelet minden fázisával, és különösen a támadási módszerrel kapcsolatban.

A gyakorlat 20.15-kor kezdődött, amikor a négy csoport felszállt a 15 méteres anyahajójára, ami meg volt rakva a felszerelésükkel, köztük LARU készülékkel minden ember számára. Nem a LARU volt az egyetlen felszerelési tárgy, amit leteszteltek a gyakorlaton. Minden csoport eltérő típusú szállítóeszközt kapott azzal a céllal, hogy állapítsa meg a használhatóságát. A Vörös Csoportnak felfújható eveződeszkái voltak, a Kék Csoportnak kétfős kajakjai, a Fekete Csoportnak egy hétfős gumicsónakja, a Narancssárga Csoportnak pedig egy „repülő matrac” nevű motoros tutaja.

A Cincinnati művelet sikeres volt. Minden csoport észrevétlenül átjutott a kikötőt védelmező hálón és végrehajtotta a feladatát. Plusz pontnak számított, hogy a Haditengerészet hangfelderítő eszközei sem mutatták ki a harci úszók jelenlétét. A Cincinnati az első gyakorlat volt a maga nemében, amit arra terveztek, hogy katonai objektumokat oltalmazó védelmi intézkedéseket teszteljenek. Mint ilyen, csaknem 40 évvel előzte meg az 1984-ben ugyanilyen céllal a Hatos SEAL Csapat soraiból felállított Red Cellt.

Az OSSMU éles bevetései 1944 januárjában kezdődtek az európai és a kínai-burmai-indiai hadszíntérre küldött egységekkel. A Földközi, Adriai és Égei tengereken végrehajtott feladatokra olaszországi bázisokról indultak az egységek. Tengeri szabotázst és lopakodó támadásokat hajtottak végre, ügynököket tettek partra, fegyvereket és utánpótlást szállítottak ellenálló egységeknek és földre került pilótákat juttattak ki megszállt területekről. Az Angliában állomásozó csapatok hasonló műveleteket hajtottak végre Skandináviában. A kínai-burmai-indiai hadszíntéren tevékenykedő OSG II és III Ceylonon (a mai Srí Lankán), Burmában és Indiában állomásozott, de viszonylag kevés feladat jutott számukra.

Közben az SOE kifejlesztette a Sleeping Beautyt, egy merülőkenunak nevezett egyfős búvárjárművet. Lambertsen 1944 januárjában került kapcsolatba a Sleeping Beautyvel, amikor egy L-egység visszatért Angliából, miután SOE csapatokkal készült a normandiai D-napot támogató feladatokra, amiket végül töröltek. Az L-egység magával hozott egy Sleeping Beautyt, és a már százados Lambertsen azonnal kidolgozta a doktrínát és az eljárásokat az alkalmazásához. A munkája ezen a területen folytatódott, miután Ceylonon állomásozott és kapott két Sleeping Beautyt, hogy velük dolgozzon. Ez a munkája lett végül az úszó szállító jármű (SDV) koncepció alapja.

Lambertsen 1946-ban szerelt le a Hadseregből őrnagyi ragban. Katonai pályafutása alatt figyelemre méltó eszközöket fejlesztett ki harci úszók számára. Ilyen volt egy semleges lebegőképességű konténer, amellyel egy úszó akár 15 kg-nyi robbanóanyagot vagy felszerelést vontathatott víz alatt nagy távolságra. De zsenialitását bizonyítja egy kommunikációs rendszer is, amely az arcmaszkba építve tette lehetővé a beszédet a búvárok között 75 méterig. Nagyobb távolságú híradáshoz Lambertsen emberei egy kicsi ammóniás palackot használtak. Amikor kieresztettek a palackból egy rövid gázsugarat a víz alatt, az sustorgó hangot adott, mint a rádió recsegése. Az úszók apró gázsugarak sorával kódolt üzeneteket adhattak le 800 méteres távolságig.

Bár Lambertsen a háború után civilként dolgozott a Pennsylvaniai Egyetem orvosi karán, a szerepe nem ért véget a különleges műveletekben. 1946 őszén felvetődött, hogy a Haditengerészet különleges műveleti Víz Alatti Romboló Csapatait (UDT) átnevezik, mert bár kaptak egy rövid búvár kiképzést, igazából nagyon korlátozottan tudtak csak víz alatti feladatokat végrehajtani, szabadtüdős merüléssel dolgozva. Francis D. Fane korvettkapitány volt ekkor a virginiai Little Creekben állomásozó két csökkentett létszámú UDT csapat parancsnoka. Fane korvettkapitány felismerte, hogy ha meg akarják tartani a nevük víz alatti részét, akkor le kell merülniük a víz alá, ezért felvette a kapcsolatot a terület több szakértőjével, köztük Lambertsennel.

Lambertsen megismertette Fane embereit az oxigénes légzőkészülék veszélyeivel, akik saját magukon kísérletezve kidolgozták a biztonsági szabályokat az oxigénes merüléshez. Arra a következtetésre jutottak, hogy tiszta oxigént lélegezve az úszó 75 percig dolgozhatott 7,5 méteres mélységen, de ha lement 12 méterre, akkor csak 10 percig. Ezt követően megtanulták a tengeralattjáró búvónyílásának használatát, ami arra szolgált, hogy a legénység vészhelyzetben elhagyhassa a hajót. Fane UDT úszói azonban a tengeralattjárót szállítóeszközként szándékoztak használni, hogy észrevétlenül jussanak el a műveleti területre, aztán a búvónyíláson kizsilipelve megkezdjék a feladatuk végrehajtását.

A nagy próba 1948. február 22-én zajlott a Karib-tengeren, St. Thomas-nál. Az oxigénes újralégzőt viselő Lambertsen és Fane a búvónyíláson át elhagyták a USS Grouper tengeralattjárót, mely minimális sebességgel haladt periszkópmélységen. Miután a felszínre úsztak és jeleztek a kiálló periszkópnak, lemerültek a nyíláshoz és visszazsilipeltek a tengeralattjáróba. Ez volt az első alkalom, hogy ezt a technikát használták lemerülve haladó amerikai tengeralattjárón.

A következő lépésben, a harci úszók hatótávolságának megnövelésében szintén benne volt Lambertsen keze. A Sleeping Beauty volt az egyetlen akkor rendelkezésre álló búvárjármű, és Lambertsen jól ismerte. 1948 októberében Fane és UDT úszói elrepültek St. Thomas-ra, hogy kísérleteket végezzenek a Sleeping Beautyvel. Lambertsen volt az oktatójuk, és ő vezette a búvárjárművet, amely első alkalommal lemerült és dokkolt a USS Quillback tengeralattjáró fedélzetén, ezzel útjára indítva az amerikai úszó szállító jármű programot.

Dr. Christian Lambertsen elévülhetetlen szerepet játszott a modern harci úszás kialakulásában. Feltalált egy zárt rendszerű oxigénes légzőkészüléket, harci úszókat oktatott, kiképzési doktrínákat dolgozott ki és tesztelte a mai búvárjárművek elődjét, ráadásul a búvárbetegségek megismeréséért is sokat tett. Így aztán nem meglepő, hogy 2000-ben az Egyesült Államok Haditengerészetének SEAL-jei az „Amerikai harci úszás atyja” címmel tisztelték meg. 2011. február 11-én hunyt el a pennsylvaniai Newton Square-ben 94 évesen.
NavySEALs.hu
ÚJ CIKK

Az amerikai harci úszás atyja: Dr. Christian Lambertsen
Új kép
Új videó
Új könyv