2016. május 1.

Borneó szigetét, melynek északi része brit, déli része holland gyarmat volt, 1942 elején foglalták el a japánok, elsősorban azért, mert olajban gazdag terület volt. A szövetségesek fő hadmozdulatai évekig elkerülték a szigetet, mivel a gazdag olajlelőhelyei, gumikészletei és repülőterei ellenére stratégiai értékét a legmagasabb szinten vitatták. Az amerikai vezérkari főnökök végül 1945-ben tettek javaslatot Borneó elfoglalására, melyben politikai szempontok miatt Ausztráliáé lett a főszerep, amerikai, új-zélandi és holland támogatással.

Japán elfoglalásának nagyobb fontosságot tulajdonítva, a tervek csak Holland- és Brit-Borneó stratégiai területeinek elfoglalására korlátozódtak. Eredetileg hat partraszállást terveztek Oboa I- VI hadművelet fedőnéven, de végül csak három lett végrehajtva ezek közül, az Oboa I, az Oboa IV és az Oboa II hadművelet.

Az Oboa I hadműveletre 1945. május 1-én került sor, amikor az ausztrál 9. gyalogos hadosztály 26. dandárja partra szállt a Tarakan-szigeten, Borneó keleti oldalán. A partraszállást a mély iszapban felállított több ezer erős kókuszrönk cölöp és vassín darab nehezítette meg. Ezeket az akadályokat az amerikai haditengerészet 11-es Víz Alatti Romboló Csapatának (UDT-11) kellett volna eltávolítania, azonban a szállítóhajója, a USS Kline (APD-120), Saipannál összeütközött egy másik hajóval, és javításra szorult, ezért a rombolásra kiképzett békaemberek nem érkeztek meg időben Tarakanhoz. A feladat így ausztrál utászokra maradt, akik addig soha nem találkoztak ilyen akadályokkal, de a partraszállást megelőző napon így is sikerült nyolc szűk átjárót nyitniuk a japán műszaki záron.

A második partraszállást, az Oboa IV hadműveletet 1945. június 10-én hajtották végre a Brunei- öbölben, Borneó északi részén. Eredetileg május 22-i dátum lett kitűzve a tervekben, de elnapolták, hogy lehetővé tegyék a támogató egységek megérkezését Ausztráliából. A hadművelet részeként három helyen szálltak partra az ausztrál katonák: a Brunei-öblöt északon határoló Labuan-szigeten, magán Borneón a Klias-foknál, az öböl keleti partján, és a Muara- szigeten, az öböl nyugati részén.

Az utolsó partraszállás, az Oboa II hadművelet, 1945. július 1-re lett tervezve, melynek célja Balikpapan elfoglalása volt Borneó keleti partján az olajtartalékai, a két használható repülőtere és a mélyvízű kikötője miatt. 1945 júliusára közel 2000 japán katona és 3000 besorozott indonéz védte a várost, a légi egységeik azonban csak szórványos támadások indítására voltak alkalmasak, hatékony haditengerészeti támogatással pedig egyáltalán nem rendelkeztek. A támadásra készülő szövetségesek ugyanakkor kb. 35000 főt számláltak és erős légi- illetve haditengerészeti támogatásra támaszkodhattak.

A jelentős túlerő ellenére mégsem ígérkezett könnyűnek a partraszállás. Először is, a terep kedvezett a védelemnek. A keskeny tengerparti síkságtól néhány száz méterre alacsony, erdős dombok emelkedtek, melyek magassága elérte a 200 métert. A japánok számos kiserődöt, alagutat és más védőállást alakítottak ki ezeken a magaslatokon és becslések szerint legalább tizennyolc partvédő ágyút is felállítottak. A partok mögött harckocsiárkokat ástak, és a szövetségesek attól féltek, hogy olajjal árasztják el és meggyújtják ezeket. Annak érdekében, hogy a japánok ne használhassák fegyverként az olajat, szövetséges repülőgépek lebombázták a balikpapani tárolótartályokat még a partraszállás előtt.

Mivel Balikpapan stratégiai fontosságú volt a hadiipari nyersanyagai miatt, a kikötője körüli vizet erősen elaknásították. Először még a hollandok telepítettek aknákat a háború előtt a japánok ellen, aztán a japánok tettek ugyanígy a szövetségesek ellen, és végül maguk a szövetségesek szórtak le mágneses és akusztikus aknákat a kikötőbe, hogy a japánok ne szállíthassák el a városban tárolt olaj- és gumikészleteket. Az aknaszedőkre komoly feladat várt lényegében a japán ágyúk torkában.

Az aknamezők és a homokpartok között kókusz- és keményfa cölöpökből összefüggő műszaki zárat állítottak fel a japánok kb. 24 kilométer hosszan a Balikpapan melletti Klandasantól az attól keletre lévő Manggarig. A cölöpöket három-négy sor mélységben lépcsőzve telepítették, döntött rönkökkel merevítették meg és erős kereszttartó rönkökkel kapcsolták össze, hogy szilárd védőfalat alkossanak. Sok helyen sodronykötéllel kötötték össze a védőfalat és el is aknásították a japánok. A műszaki zár csak körülbelül 10-15 méterre húzódott a parttól, így a japán mesterlövészek könnyedén tűz alatt tarthatták.

Ennek a műszaki zárnak a felszámolását a UDT-11 kapta feladatul. A csapat parancsnoka, Louis A. States korvettkapitány, miután eligazítást kapott az akadályokról, melyek számosabbak voltak és nehezebben lerombolhatóaknak látszottak, mint amelyek Okinavánál hat UDT csapatot kötöttek le, négy további csapatot kért segítségül. Az amerikai hadvezetés már Japán őszi megszállását tervezte, így csak egy csapatot bocsátott States rendelkezésére, a harcot még nem látott UDT-18-at.

A két víz alatti romboló csapat 1945. június 24-én érkezett meg Morotairól Balikpapan partjai elé, a UDT-11 a USS Kline-on, míg a Charles F. Coombs sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt álló UDT-18 a USS Schmitt (APD-76) fedélzetén. Coombs csapata alapos kiképzést kapott kilenc hónapig, és a parancsnokhelyettese Lewis F. Luehrs fregatthadnagy volt, a kwajaleini, eniwetoki, guami és leytei UDT műveletek veteránja.

A két csapat egy megtévesztő művelettel kezdte a tevékenységét június 25-én. Balikpapantól kb. 20 kilométerre keletre, Manggar-Ketjil partjánál derítették fel a víz alatti akadályokat, hogy másnap visszatérjenek és lerombolják azokat. Miközben B-24-es és B-25-ös gépek bombázták és géppuskázták a partot és LCI(G) ágyúnaszádok tüzeltek 76 mm-es ágyúkkal a japánokra, a békaembereket szállító LCPR naszádok 08.00-kor elindultak Manggar-Ketjil felé, hogy vízbe rakják az úszónadrágot, arcmaszkot és uszonyokat viselő békaembereket.

A még nem teljesen megtisztított aknamező azonban túl messze tartotta a parttól az ágyúnaszádokat, így a tűzfedezett gyengébb volt a megszokottnál. Ahogy az úszók közeledtek a parthoz, madarakat hallottak énekelni. A békaemberek később keserűen megjegyezték, hogy a madárdalnál sokkal jobban tetszett nekik az őket oltalmazó 76 mm-es és 40 mm-es gránátok fütyülése a fejük felett. Szerencséjükre a parton rejtőző japán katonák csak egy-egy lövéssel zavarták az akadályokat felderítő úszók munkáját, azonban egy úszópár a UDT-11-ből így is majdnem megjárta.

Frederick G. Deiner korvetthadnagy az úszótársával, George J. Bender másodosztályú altiszttel a part felé úszott, a cölöpök félig víz alatt lévő sorait vizsgálva. A part közelében szétváltak, hogy ellentétes irányba ússzanak a parttal párhuzamosan. Deiner a homokos föveny közepén lévő magányos tuskót nézte ki magának megindulási pontként. Néhány pillanatig a víz alá nézve úszott, aztán gyorsan ellenőrizte a partot. Még mindig szemben volt a tuskóval, ezért arra gondolt, hogy biztos erősebb a vártnál az áramlás a part mentén. Úszott tovább, majd ismét a tuskóra nézett, ami ekkor két lábra állt és követni kezdte. Deiner korvetthadnagy azonnal lemerült és úszni kezdett a nyílt tenger felé, amíg csak bírta levegővel, aztán a felszínre emelkedett és gyorsan hátrapillantott, majd ismét lemerült. A víz alatt távolodott a parttól, hogy megnehezítse a célzást a japán mesterlövésznek. Amikor utoljára nézett hátra, a „tuskó” még mindig reménykedve várta a parton.

Minden úszó épségben visszatért a víz alatt gyűjtött információjával az LCPR-ekhez. Aznap este 20.30 körül öt japán Mitsubishi G4M „Betty” bombázó repülőgép támadást hajtott végre az aknaszedő hajók ellen. A japán gépek olyan közel borítottak le az amerikai hajókhoz, hogy közöttük haladtak el. Sikerült ledobniuk néhány bombát, de találatot nem értek el. A UDT-11 farkorláti géppuskái elakadtak a USS Kline-on, de a UDT-18 irányzói a USS Schmitten biztosak voltak benne, hogy a három lelőtt bombázó egyikét ők találták el, azonban mégis egy romboló irányzói kapták érte az elismerést.

Másnap, június 26-án reggelre a tenger, mely a felderítés alatt még nyugodt volt, hullámos lett, tajtékos gerinccel. Az úszókat 08.15-kor rakták vízbe az LCPR-ek, de ezúttal mentőövvel a felszínen tartott robbanótölteteket is vittek magukkal a békaemberek a több száz méterre lévő akadályokhoz. Egy-két duplaméretű tetritol csomagot kellett rakniuk minden cölöpre, aztán robbanózsinórral kötötték össze a tölteteket az egyidejű robbantáshoz, miközben szórványosan lövöldöztek rájuk a japánok. A munka befejezését zöld füstgránátokkal jelezték, mire a kijelölt emberek meghúzták a mechanikus gyújtókat és 10.15-kor két tornyosuló víz- és törmelékoszlop emelkedett az égre, majd hullott vissza, két 800 méter széles átjárót felfedve a műszaki záron.

A következő napon, június 27-én, négy nappal az F-nap, a partraszállás előtt, a szél erős volt, a hullámzás magas, és heves eső és az égő olajtartályoktól füst takarta a borneói partot. A békaemberek naszádjai ágyúnaszádokat követtek az aknamezőn kanyarogva, amíg 2,5 kilométerre nem voltak a klandasani parttól, ahol 2000 méternyi területet kellett a két UDT csapatnak átvizsgálnia és megtisztítania. A rossz időjárás ellenére kaptak légi támogatást, B- 24-es bombázók és B-25-ös alacsonytámadók szórták meg a partot.

Ahogy a partraszállító naszádok közelebb értek a parthoz, a víz alatti rombolók elkezdtek tereptárgyakat kivenni a füstben: házakat, kiserődöket és egy rádiólokátort egy magaslaton. De csővezetékeket is láttak a partra vezetni, és attól féltek, hogy a japánok olajat öntenek majd a tengerre és elevenen elégetik őket. A békaembereket eligazították az égő olajban való úszás módszeréről, azt azonban szerencséjükre nem kellett alkalmazniuk.

A másik fajta tűz, a japán fegyvereké azonban hullani kezdett a vízbe rakott úszókra, jelezve, hogy a japánoknak nem állt szándékukban olcsón adni az olajmezőket. Frank Jameson korvetthadnagy, akit a hawaii kiképzés idején megharapott egy muréna szigonyhalászat közben, most egy japán aknagránát miatt járta meg, melynek robbanása kirepítette őt a vízből. Bár szenvedett a légnyomástól, nem engedte, hogy hátraszállítsák. Tovább irányította az embereit, amíg azok be nem fejezték a felderítést, és csak akkor hagyta, hogy elvigyék a gyengélkedőbe kezelni a sérülését.

A vihar miatt zavaros víz ellenére az úszók gondos mélységméréseket végeztek és szemügyre vették a nemrég elkészült akadályokat. Az oszlopok többsége 30 centiméter vastag volt, és sokkal több akadt belőlük, mint várták. A gyűjtött adatokkal a hajóikra visszatérő békaemberek több ezer plasztik töltetet és tetritol tömböt készítettek elő a másnapi romboló feladathoz. A töltetekkel teli kenyérzsákokhoz lezárt végű tömlőket és mentőöveket kötöztek, hogy könnyebben tudják elúsztatni azokat az akadályokhoz. Az oszlopokra és kereszttartókra kerülő töltetek méretét megnövelték a biztosabb hatás miatt.

Másnap, június 28-án, kedvezőbb időjárási körülmények között indultak útnak röviddel napkelte előtt a víz alatti rombolók. Ágyúnaszádokat kísérve kanyarogtak az aknamezőn megtisztított csatornában a parttól egy kilométeres távolságig, ahol az ágyúnaszádok horgonyt vetettek és erős tüzet zúdítottak a klandasani partra. A japán parti ütegek azonnal lőni kezdték őket, amire a parttól 5-6 kilométerre lévő szövetséges cirkálók és rombolók válaszoltak. Hét LCPR száguldott a part felé, mélyen ülve a sok robbanóanyagtól, miközben a magaslatokról japán ágyúk és aknavetők tüzeltek rájuk. A hét naszád közül hármat is eltaláltak gyors egymás után 37 mm-es gránátokkal, de személyi sérülés nem történt és ki tudták rakni a part közelében az úszókat és a tölteteiket.

A B-24 Liberatorok kis magasságú bombázó rácsapást hajtottak végre a partszakasz mentén, és az alacsonytámadó vadászokkal és az egyre erősebb hajótüzérségi tűzzel meggyengítették az ellenséges tüzet, de az úszók az akadályok közelében így is aknavetőtűzbe kerültek. A békaemberek elkezdtek tölteteket rögzíteni a cölöpökhöz, amelyek ekkor félig kiálltak a vízből, így le kellett merülniük, hogy egy csomagot kötözzenek a cölöp lábához, aztán fel kellett mászniuk vagy ugraniuk rá, hogy a kereszttartóra is töltetet erősítsenek.

10.25-re mindkét UDT csapat készen állt a késleltetős gyújtók elműködtetésére. Az úszók gyors tempóban megindultak a nyílt tenger felé, míg a két csapat kijelölt tagjai elműködtették a gyújtókat. Deiner korvetthadnagy alig húzta meg a tízperces késleltetésű gyújtóját és kezdett elúszni a társával, amikor egy aknagránát eltalált egy töltetet az egyik cölöp tetején. A UDT-11 tagjai által robbantásra előkészített 800 méteres partszakasz azonnal levegőbe repült. Deiner korvetthadnagynak és Bender altisztnek az volt a szerencséjük, hogy a hátukon úsztak, így csak kisebb ütés érte a létfontosságú szerveiket a víz alatti lökéshullámtól. Mindketten folytatni tudták az úszást, alámerülve a robbanás után, hogy elkerüljék a bekövetkező törmelékzáport, miközben egy naszád odasietett értük.

A UDT-18 robbantása terv szerint ment végbe, és amikor eloszlott a füst újabb 800 méteres átjáró vált láthatóvá. A két megtisztított terület között egy 300 méteres érintetlen akadályszakasz továbbra is elzárta a part közepét, de a négy egymást követő napon ellenséges tűzben végzett munka teljesen kimerítette a békaembereket, ezért a parancsnokuk, States korvettkapitány nem engedte másnap vissza őket a megmaradt akadályok lerombolására. Míg az emberei pihentek, States úgy határozott, a következő napon visszamegy a csapatával befejezni a munkát. Coombs sorhajóhadnagy felajánlotta, hogy ő megy vissza az embereivel, de States a tapasztaltabb UDT-11-et jelöltek ki a feladatra, két tonna robbanóanyagot kérve kölcsön a UDT-18 készletéből. Késő délután értesítették a békaembereket, hogy készítsék elő a tölteteket egy újabb rombolási feladatra.

Június 30-án reggel a UDT-11 visszaindult az aknamezőn át a klandasani part közepén maradt akadályokhoz. A békaemberek közül sokan hat nap alatt ötödször úsztak az ellenség által tartott part felé, miközben a japán aknavetők és mesterlövészek korábbi napokhoz képest megritkult tüze fogadta őket. A víz alatti rombolók gyorsan végeztek a feladatukkal és egy órán belül épségben, egyetlen fő veszteség nélkül visszaindultak a naszádjaikhoz. Felszállt a zöld füst, a gyújtóhúzó Deiner korvetthadnagy is visszaúszott a társával a tengerre, és néhány perccel később az ég felé repültek az utolsó víz alatti akadályok is.

Az F-napon, 1945. július 1-én, a partraszállító naszádok első hullámai előtt száz méterre haladó UDT kalauzok vezették az ausztrál 18. és 21. dandár veteránjait a part felé. A balszárny kezdett túlságosan kitérni balra, ezért egy UDT kalauzhajó melléjük száguldott és visszaterelte a naszádokat a helyes irányba, velük maradva majdnem egészen a partig. Az első ausztrál katonák 08.55-kor értek partot, és veszteség nélkül sikerült biztosítaniuk a hídfőt, mivel a védők létszámát alaposan leapasztotta addigra a napok óta rájuk zúduló tűz. Napnyugtára 10500 katonát, 700 járművet és 1950 tonna ellátmányt tettek partra. Az elkövetkező napokon erősödött a japán ellenállás és az ausztrál katonáknak szívós ellenséggel kellett megküzdeniük, míg végül július 22-re befejeződött az Oboa II hadművelet, a II. világháború utolsó partraszálló művelete.
ÚJ CIKK

Békaemberek a II. világháború utolsó partraszállásában
NavySEALs.hu
Új kép
Új videó
Új könyv