2014. szeptember 1.

Az Egyesült Államokban szeptember harmadik péntekjén a hadifoglyokra és a harctevékenység során eltűntekre emlékeznek. Ennek az emléknapnak a megtartását 1979-ben, a vietnami háború lezárása után néhány évvel fogadta el egy határozattal az Egyesült Államok Kongresszusa, és 1986-tól tartják szeptember harmadik péntekjén.

Amikor az amerikai csapatokat kivonták Vietnamból, 2646 személy holléte volt ismeretlen, akik közül körülbelül 1350-et hadifogolyként vagy eltűntként tartottak nyílván, míg a többit hősi halottként, akinek a holtteste nem lett hazaszállítva. Az 1973. januári párizsi béketárgyalások után Észak-Vietnam 591 hadifoglyot adott át az Egyesült Államoknak, és az azóta eltelt évek során több száz amerikai maradványait találták meg és azonosították. Azonban további mintegy 1600 személy sorsára 40 év elteltével sem derült fény.

A vietnami háborúban bevetett amerikai különleges alakulatok közül egyedül a SEAL-ek dicsekedhetnek azzal, hogy közülük senki nem esett fogságba, és senki nem tűnt el. Kis létszámú csoportokban és az ellenséges terület mélyén hajtották végre a műveleteiket, ennek ellenére mindig mindenki visszatért közülük. Aki elesett, annak a holttestét minden alkalommal visszavitték a csapattársai. Ez olyan tett volt, amit sem a zöldsapkások, sem a rangerek, sem a tengerészgyalogos felderítők nem tudtak utánuk csinálni.

Az amerikai erők összesen 98 mentőműveletet indítottak a háború alatt hadifoglyok kiszabadítására, melyek közül a Son Tay fogolytábor elleni rajtaütés volt a leghíresebb, de csak 20 volt olyan, amelyen sikerült hadifoglyokat kimenteniük. A SEAL-ek fél tucat sikeres mentést hajtottak végre, melyek során 152 hadifoglyot szabadítottak ki. Ha azt vesszük, hogy a háború alatt összesen 318 főt sikerült kiszabadítani, akkor 48 százalékuk a SEAL-eknek köszönhette a szabadságát.

A Derült Fény fedőnevet kapott fogolymentő műveleteket koordináló Egyesített Személyi Mentő Központ (JPRC) 1967 júniusában alkalmazott először SEAL-eket ilyen feladatra. Mivel a Vietnamba települt SEAL szakaszok műveleti területe a Mekong deltavidéke volt, a Derült Fény műveleteiket abban a régióban hajtották végre. A SEAL szakaszok mellett a helyi zsoldosokból felállított Tartományi Felderítő Egységek (PRU) között is volt olyan,  melynek sikerült hadifoglyokat kiszabadítania SEAL tanácsadó vezetésével.

A hadifogolymentés kulcsa az információ, és annak gyors felhasználása volt. Erre egy remek példa a Mesekönyv hadművelet (Operation Story Book). 1970. augusztus 21-én egy dél-vietnami katonának sikerült megszöknie egy hadifogolytáborból, ami Chuong Thien tartományban, Ca Mau városától 39 km-re délkeletre volt. Ca Mauban állomásozott ekkor Louis H. Boink sorhajóhadnagy 6. szakaszának A raja a Kettes SEAL Csapatból. Amikor a szökött hadifogoly este besétált a táborukba, Boink jól tudta, hogy gyorsan kell lépnie.

A sorhajóhadnagy az egész éjszakát azzal töltötte, hogy egyeztetett a tartományban állomásozó, és a mentőművelet támogatására bevethető egységekkel. Bevont egy ausztrál bombázószázadot, az amerikai hadseregtől helikoptereket a szállításhoz és légi támogatáshoz, a haditengerészettől a USS Sutherland (DD-743) rombolót és Seawolf csatahelikoptereket a tűztámogatáshoz, és a dél-vietnami 947. regionális erők század egy szakaszát, hogy az A raj SEAL-jeivel együtt végrehajtsák magát a mentést.

Másnap, augusztus 22-én 09.10-kor a hadsereg UH-1-es helikopterei kirakták Boink A raját és a dél-vietnami szakaszt a tábortól kb. 6 km-re északra. A kirakás után a SEAL-ek megpillantottak egy vietkong őrt, aki megpróbált bejutni egy közeli bunkerbe. Az egyik SEAL egy pontos lövéssel végzett vele, aztán a csoport gyors tempóban megindult a tábor felé a nehéz, átszegdelt terepen, hogy állásba jusson a rajtaütéshez.

A tűztámogató tervnek megfelelően ausztrál B-57-es bombázók 700 fontos bombákat kezdtek szórni egy csatorna mentén a hadifogolytábor közelében, hogy elvágják a vietkongok mozgását. Az amerikai hadsereg csatahelikopterei ugyanekkor 70 mm-es rakétákkal és 7,62 mm-es hatcsövű Minigun géppuskákkal kezdték veretni a dzsungelt a tábortól északra és nyugatra, hogy lezárják azokat az oldalakat. A légi támogatástól azt is remélték, hogy a vietkong őrök elmenekülnek, hátrahagyva a foglyaikat.

A szökött hadifogoly elkalauzolta a táborhoz Boink SEAL-jeit és a dél-vietnami katonákat, akik gyorsan lerohanták az objektumot, de üresen találtak. A csapást, amit a foglyaikkal dél felé menekülő vietkong őrök hagytak a dzsungelben, könnyű volt követni. Boink gyorsan rádiózott, mire a Hadsereg csatahelikopterei, a Seawolf helikopterek és a USS Sutherland azonnal tüzet fektettek a tábortól 500 méterre délre, hogy elvágják a menekülők útját.

A SEAL raj és a regionális erők szakasza két órán át üldözte a vietkongokat a mocsaras terepen keresztül, elhagyott ruhadarabok és felszerelési tárgyak ösvényét követve, míg végül 12.45-kor rábukkantak 28 dél-vietnami katonára. A hadifoglyok között sok volt az alultáplált, és többen sérültek voltak a verésektől, ezért a vietkongok otthagyták őket, hogy gyorsabban tudjanak menekülni. A kiszabadult déli katonákat a hadsereg készenlétben álló szállítóhelikopterei repítették el Ca Mauba.

Boink sorhajóhadnagy rajának tehát végül sikerült foglyokat kiszabadítania, azonban a mentőműveletek többségére nem ez volt a jellemző. Szinte hihetetlen az a balszerencse, ami az ilyen műveleteket kísérte. Nézzünk erre is egy példát egy hónappal korábbról. 1970. július 14-én az Egyes SEAL Csapat Long Phuban állomásozó J szakasza információt kapott egy fogolytáborról, ahol két amerikai és körülbelül harminc dél-vietnami katonát tartottak fogva a vietkongok.

A Joseph Quincannon fregatthadnagy által vezetett J szakasz egy tolmáccsal és egy helyi kalauzzal július 15-én 02.00-kor indult el a Bassac-folyón egy MSSC naszád fedélzetén a Dél-kínai-tengerre. A tenger elérése után délre fordultva haladtak tovább, a parttól 400 méteres távolságot tartva, amíg megtalálták radarral a kirakási pontjukat. Az MSSC partra tette a SEAL-eket, aztán visszatért a tengerre, hogy szükség esetén a szakasz kivonására induljon. Quincannon fregatthadnagy és emberei 400 méterre behatoltak a mangroveerdőbe, a fogolytábortól 150 méterre biztosítást állítottak, és várták a hajnalt.

Amint elég világos lett a mozgáshoz, a szakasz elindult a kalauz vezetésével. Hamarosan egy ösvényre bukkantak egy csatorna mellett, ami a fogolytábor felé vezetett. Az ösvény erősen meglepő csapdázott volt, és a kalauz elműködtetett egy botlódróttal szerelt repeszgránátot. Szerencséjükre a gránát lassú detonációval robbant, így csak a kalauz és a tolmács szerzett néhány sérülést repeszektől. Miközben a szanitéc ellátta a sebesülteket, a többiek lesállást állítottak a csatorna mentén és lelőttek két vietkongot, akik egy sampannal érkeztek kivizsgálni a robbanást.

A SEAL-ek hívták a légi támogatást adó Seawolf csatahelikoptereket, és az ösvény helyett a csatornában haladtak tovább. A célpont közelébe érve felvették a gázálarcaikat és könnyfakasztó gránátokat lőttek be a fogolytáborba, majd behatoltak. Míg néhányan biztosítást állítottak, a többiek átkutatták a tábort, de csak üres ketreceket találtak. A még égő tűz és a tálkákban lévő étel arra utalt, hogy a tábort percekkel korábban ürítették ki a vietkongok, akiket kétség kívül a gránát robbanása riasztott fel.

A SEAL-ek és a megérkező helikopterek átfésülték a környező területet, miközben szórványosan tüzeltek rájuk a sűrű dzsungelből. Ezek a vietkongok nagy valószínűséggel azért maradtak hátra, hogy lassítsák az amerikaiakat, miközben a zöm menekült a foglyokkal. A csatahelikopterek segítségével a J szakasz hamar elfojtotta az ellenséges tüzet, de a hadifoglyoknak nem sikerült nyomára bukkanniuk. A tábort lerombolták, majd helikopterekkel visszatértek a Long Phu-i bázisukra.

Az amerikai foglyok kimentése azért is volt nehéz, mert a vietkongok 24 óránál tovább nem tartották őket egy helyen. Így mire az információ eljutott az amerikai erőkhöz, ha egyáltalán eljutott, már csak hűlt helyüket találták. Ehhez még hozzáadódtak az olyan helyzetek, amikor a mentőerők idő előtt lelepleződtek, mint például a J szakasz a meglepő csapda jóvoltából, és a felriasztott őröknek lehetőségük volt továbbállni a foglyaikkal. Így hiába tettek meg mindent a honfitársaik kimentéséért bármire kész SEAL-ek, egyetlen amerikai hadifoglyot sem sikerült kiszabadítaniuk a háború alatt.
NavySEALs.hu
ÚJ CIKK

Derült Fény a Mekong deltában: fogolyszabadító SEAL-ek
Új kép
Új videó
Új könyv