2014. december 1.

Huszonöt éve, 1989. december 20-án vette kezdetét az Igaz Ügy hadművelet, amelyben az Egyesült Államok megszállta Panamát, hogy megdöntse a diktátor Manuel Noriega tábornok hatalmát. A korábbi CIA ügynök Noriegát 1988-ban két amerikai vádesküdtszék is megvádolta kábítószer-kereskedelemmel és pénzmosással. Ezt követően nőtt a feszültség az amerikaiak és a panamaiak között, majd amikor 1989. december 16-án egy útlezárásnál panamai katonák megöltek egy amerikai tengerészgyalogos tisztet, George Bush elnök elrendelte a katonai beavatkozást.

Az Igaz Ügy hadművelet alatt az amerikai haditengerészet SEAL elit alakulata két nagyobb feladatot hajtott végre: a Paitilla repülőtér elfoglalását és egy járőrhajó elsüllyesztését a Balboa-öbölben. Az utóbbi volt az első sikeres hajó elleni harci úszó támadás a II. világháború óta. A Presidente Porras nevű járőrhajót azért kellett elsüllyeszteni, hogy Noriega tábornok ne használhassa menekülési eszközként. A feladatra a Kettes SEAL Csapat H szakaszának négy tagját jelölték ki. Egyikük volt Randy L. Beausoleil első osztályú altiszt, az ő visszaemlékezése következik, ami Kevin Dockery Navy SEALs: A History: Post Vietnam to the Present című könyvében jelent meg:


Az első valódi harci műveletem egy harci úszó támadás volt Noriega hajója ellen Panamában, az Igaz Ügy hadművelet alatt. A szakaszom - a Hotel szakasz a Kettes SEAL Csapatból - EUCOM kitelepülésre készülődött, ahogy hívtuk, ami Európát jelent. Csak akkor júliusban alakultunk meg, mint teljes szakasz, és elkezdtük a kitelepülés előtti kiképzést.

Számunkra a kitelepülés előtti kiképzés két fő blokkja a szárazföldi hadviselés és a harci úszás volt. A harci úszás lényegében merülés volt a zárt rendszerű Draeger készülékkel és a víz alatti navigáció elsajátítása, hogy eljuss ahhoz a célponthoz, amihez kell.

Szóval ez a két kiképzési blokk volt a legfontosabb, és a szárazföldi hadviselési kiképzéssel kezdtünk. A tisztnek, akivel kezdtünk, egészségügyi problémája lett, ezért fel kellett váltani. Ekkor kaptunk új tisztet a szakaszba, Ed Coughlin sorhajóhadnagyot. Ő meg én együtt mentünk át a BUD/S-on; korvetthadnagy volt akkor, míg én másodosztályú altiszt. Rögtön megismertük egymást és egyből összecsiszolódtunk.

Coughlin sorhajóhadnagy azért akkor jött a szakaszhoz, mert a magasabb parancsnokság tudott valamit, amit én nem. A parancsnokság tudta, hogy valószínűleg hamar meg fog történni Panama megszállása, és hogy valószínűleg a mi szakaszunk lesz a készenléti szakasz a Kettes SEAL Csapatnál ahhoz a művelethez. A készenléti szakasz az a szakasz, amelyik átment a kitelepülés előtti kiképzésének zömén és a következő szakasz, amelyik kitelepülésre fog menni.

A csapatnál mi voltunk a rangidős szakasz a kiképzés, nem a kor tekintetében. Mi leszünk a készenléti szakasz decemberben, ezt tudtuk. Végül elárulták, hogy mi fog történni Panamában. Mivel a Négyes SEAL Csapat és a Kettes SEAL Csapat hatályos műveleti utasítása kicsit eltért, úgy döntöttek, hogy mivel a Kettes SEAL Csapat a kiképzés zömét igen komoly harci úszó blokkal csinálta, és mivel sok külföldi harci úszó egységgel dolgoztunk és sok harci úszást csináltunk, mi leszünk megbízva egy különleges merülő művelettel Panamában.

A merülő művelet arról szólt, hogy megfosszuk Noriegát a járőrhajói használatától, amik a Balboa kikötőben fognak dokkolni, a csatorna déli részén. Őszintén szólva ez kábé kétezer méter a csatornán keresztül az amerikai haditengerészeti különleges hadviselési egységtől, ami akkor Panamában állomásozott. Szóval megbíztak minket ezzel a művelettel és erre a feladatra készültünk. Sok merülést és harci úszást csináltunk, mert a szakaszomban ez második természet mindenkinek. Olyan sokat merültünk, hogy a merülés olyan megszokott és természetes volt, mint a lélegzés vagy az alvás. Az ilyen harci úszó művelet olyasmi, amire ki vagyunk képezve, amire minden csapatot kiképeznek. Csak történetesen mi egy kicsit többet dolgoztunk rajta.

Az a merülő művelet volt a feladatunk, és ismertük töviről hegyire. Hat-kilenc hetet töltöttünk csak harci úszó támadások végrehajtásával gyakorlásként. December eleje volt, mire végeztünk mindezzel és elkezdtünk lazítani, ami a kiképzést illeti. December 13-a körül utasítottak minket, hogy menjünk Floridába egy csomó másik emberrel, más egységekkel, és próbáljuk el a műveletet, amit Panamában fogunk csinálni. Akkor nem tudtuk pontosan, mi volt a művelet vagy a célpont. Azt csak később tisztázták nekünk.

A próbánk alatt próbáltunk mindent nagyjából ugyanúgy tartani, ahogy a valódi műveleten tapasztalni fogjuk. Nagyon szigorúan vettem, hogy az összes srác, aki merült azon az éjszakán, pontosan ugyanolyan felszereléssel merüljön, mint amilyennel Panamában fog merülni.

Ez kemény volt, mert Floridában a víz abban az évszakban csak kábé 10°C-os volt, Panamában meg több mint 30°C-os, ezért meg kellett találnunk az arany középutat. Floridában lefagyott a tökünk azt a merülést gyakorolva. Szinte mind a négyen hipotermiásak lettünk a floridai vízben. Nehéz volt melegen maradni az azt követő három napon, de a gyakorlás kifizetődött.

Szeretek embereket kiképezni, hogy pontosan ugyanazt csinálják a kiképzésen, mint amit harcban fognak. És ha van lehetőségünk elpróbálni a műveletet, akkor addig fognak gyakorolni, amíg annyira belefáradnak a próbába, hogy álmukban is meg tudják csinálni - és így is tettünk.

December 16-a körül vége volt ennek a bizonyos gyakorlatnak és nekem meg négy másik srácnak Floridában kellett maradnunk, hogy valami más kiképzést csináljunk, valami kimélyítő dolgot. Tizenhetedikén visszahívtak minket és Atlantába kellett hajtanunk, aztán elrepülnünk a virginiai Norfolkba. Norfolkban volt az, hogy találkoztunk a szakaszunk többi tagjával, akik már visszaértek és készülődtek. A Kettes Csapatnál volt egy kis fedőtörténetünk arra, amit csináltunk. A gyakorlat, amin voltunk, olyasmi volt, amiről a Kettes Csapatnál az összes srác tudott, de arról nem, hogy miről szólt. Azt egyáltalán nem tudták, hogy egy éles művelet gyakorlása volt.

A pékánk azt mondta a srácoknak a csapatnál, hogy a szakaszunk elcseszte a kiképzést, ezért újra kellett csinálnunk. Elkülönítésbe vágtak minket, egy biztosított körletbe, ahol nem volt kapcsolatunk a külvilággal és a csapattal is csak nagyon kevés. Míg elkülönítésben voltunk, a többiek a csapatból ujjal mutogattak ránk, mintha egy rakás rosszfiú lettünk volna.

De a szakaszban minden srác tudta, mi volt a helyzet. És volt néhány további srác, aki megerősítette a szakaszt, akiket beavattunk abba, hogy igazából mi volt a helyzet. Ezen a ponton mind tudtuk, hogy élesben fogjuk csinálni.

December 18-án az éjszaka közepén elrepültünk Panamába. Beszálltunk egy C-141-esebe a Négyes SEAL Csapat összes srácával meg az összes éles lőszerrel, amit kiképzésen sosem láttál, és elrepültünk Panamába. 1989. december 19-én reggel 8 óra körül érkeztünk Panamába.
 
Mindennek 20-án 01.00-kor kellett történnie, ezért aznap éjjel vízbe kellett mennünk. Reggel 8 órától, amikor először földet értünk, csak 17 óránk volt. Ez a gyors reagálás ugyanaz, amire kiképeztek minket. A művelethez volt egy óránk, egy időzítőnk és egy gyújtókészülékünk, amit addig senki sem látott. Ez valós idejű óra volt, amin beállítod a jelenlegi időt és azt az időt, amikor akarod, hogy robbanjon, és elkezd visszaszámolni.
 
Előkészítettük az összes töltetünket. A célpont, ami ellen mentünk, egy alumíniumtestű Swift hajó volt, az USA-ban készült. A tapadóaknán, amit általában használunk, mágnesek vannak, hogy a célponton tartsák, de ezeket nem használhattuk a tapadók célponthoz rögzítésére. Van néhány más dolog, amit használhattunk, afféle szögbelövő, ami rögzíti a tapadót a célponthoz egy robbanással kilőtt szeggel, de aggódtunk, hogy egy kis hajón - a Swift csak egy 20 méteres járőrhajó volt -, aminek nem járnak a gépei, a rosszfiúk meghallhatják a szegek testbe lövését.
 
Ezért úgy döntöttünk, hogy csak a szokásos, rendszeresített kenyérzsákot használjuk brizáns robbanóanyag töltettel. A különleges órához rögzítve volt egy biztosító-élesítő eszköz, ami egy szerkezet, ami megakadályozza a töltet elműködését legalább 15 percig, miután elhelyezik. Ez a késleltetés ad egy kis időt, hogy eltűnj, hátha az óra meghibásodik és korán robbant.
 
Mindez be volt gyűrve a kenyérzsákba, amiben már 9 kiló C-4 plasztik robbanóanyag volt. A kenyérzsák az úszó hátizsákra volt szíjazva, amin általában a gyakorló tapadóaknát hordjuk. Ez az, amivel merültünk.
 
Az előkészületeink folytatódtak délelőtt. Csak egy célhajó volt a vízben. Eredetileg azt mondták a szakasznak, hogy akár nyolc hajó is lehet, amit célba kell venni, de ezen a napon csak egy volt, ezért négy búvár mellett döntöttünk. A két kiválasztott srác én voltam meg Coughlin sorhajóhadnagy. Mi voltunk a rangidős srácok a szakaszban, és nekünk volt a legtöbb merülésünk. Aztán kiválasztottuk a merülőtársunkat. Az én merülőtársam Chris Dye volt, a legnyugodtabb és leghiggadtabb alak, akit merüléshez találhattál. Aztán kiválasztottuk a másik srácot, aki azért lett a sorhajóhadnagy merülőpárja, mert úgy tudott tájolót követni, mint senki más. Négyen előkészítettük a felszerelésünket, aztán vártuk a kezdést. Ezt százszor is csináltuk már, így nem volt benne semmi új számunkra. Délután 3-4 körül végeztünk a felkészüléssel. Bár végzed a dolgokat, nem gondolsz túl sok mindenre a kéznél lévő munkán kívül. De aztán van időd pihenni, vagy aludni egy kicsit az első megmérettetésed előtt.
 
Az összes cuccunk készen volt, és csak ültünk. Mondtam a srácoknak, hogy aludjanak valamennyit, de nem volt könnyű. Ha voltál már harcban, a várakozás egy kicsit könnyebb lehetett, de egyikünk sem volt. Ez volt a legnehezebb rész - a várakozás az első merülésre. A várakozás mindenkit kikészített.
 
Szerintem mind nagyon magabiztosak voltunk a művelettel kapcsolatban. Én az voltam, és tudom, hogy a társam is az volt. De sosem tudhatod, hogyan alakulnak majd a dolgok. Sosem tudhatod, mit fog eléd vetni Murphy.
 
Aznap éjjel 11 órakor kellett vízbe mennünk - 2 órával a H-óra előtt. A különböző félelmek miatt, amik voltak akkortájt, hogy vajon a panamaiak tudják-e, mikor lesz a H-óra vagy sem, a parancsnokság nem akarta, hogy túl korán menjünk vízbe és kezdjük el a merülést. Amint vízbe raknak minket, nem lesz mód a visszahívásunkra.
 
Ha a vezénylő tábornok úgy dönt, hogy a H-órát megváltoztatják, mondjuk másnapra, és mi a vízben vagyunk, az a hajó fel fog robbanni akkor éjjel. Ezért a parancsnokságnak biztosra kellett mennie, ezért visszatartottak minket fél óráig, ami nem volt jó nekünk, mert hozzáadtunk egy kis kritikus időt a merülésünkhöz.
 
19-én éjjel 10.30-ra a célpontunkkal szemben voltunk a csatornán és vízre helyeztük a csónakjainkat. Felvéve a búvárfelszerelésünket, pontosan ugyanolyan felszerelést viseltünk, mint a próba alatt. Tudtam, hogy amint vízbe kerülünk, semmi sem fog megváltozni nekem. Azonnal képes leszek elkezdeni a merülést.
 
11.15 körül úgy döntöttünk, ideje menni. Az áramlat miatt, ami lejött a Panama-csatornán, amikor fent északon kinyitották a zsilipkapukat, nem mehettünk csak úgy vízbe és kezdhettük el a merülésünket és mehettünk át a csatornán és támadhattuk meg a célpontot. Ez egy kicsit túl kockázatos lett volna, mivel az áramlat sosem volt következetes. Egyik percben nulla volt, a másikban meg óránként tíz kilométerrel rohanhatott.
 
Ezért beszálltunk két Zodiac-ba, egy pár csónakonként egy vezetővel, egy híradóssal és M-60
géppuska irányzóval. A csatornán áthajtva elrejtettük a csónakokat egy mangroveerdőben a célponttól kevéssel északra. Az akkori parancsnokunk, Carley fregattkapitány úgy döntött ezen a pontot, hogy ideje kirakni minket a vízbe. Kábé éjjel 11.30 volt.
 
Elindultunk a kirakási ponthoz, ahol ki kellett szállnunk és vízbe mennünk. Elkezdtünk lélegezni a készülékünkből, még mielőtt vízbe mentünk, hogy meggyőződjünk, nem lesz semmi gond vele.
 
A csónakkal, amiben voltam, valami probléma volt, és a motor nem járt valami jól. A floridai 10°C-os vízre lett beállítva. Nem volt lehetőségünk a panamai melegebb vízre állítani őket. Ezért a csónakunk lerobbant.
 
Előrement a másik csónak és vízbe rakták az első merülőpárt. Aztán visszajöttek és vontára vették a csónakunkat, és kivittek minket oda, ahol vízbe kellett mennünk, a mangroveerdő előtt. Én meg Chris csak átsiklottunk a csónak oldalán és azonnal víz alá mentünk, és elkezdtük a merülést. Nem volt mire várnunk. Azon a ponton Chris meg én nagyon természetesen éreztük magunkat. Ez olyasmi volt, ami nagyon ismerős volt nekünk. A várakozás és nyugtalanság azonnal eltűnt belőlem, mert pontosan azt csináltam, amiről tudtam, hogyan csináljam.
 
Nem úsztunk többet egy-két percnél, mire egy fának ütköztünk, ami a víz alatt volt. Nyilván kidőlt valamikor, és teleszívta magát vízzel. Chris meg én annyit merültünk együtt, hogy pontosan tudtuk, mit tegyünk. Chris felmászott a hátamra és egyenesen áthajtottunk az akadályon, elértünk a túloldalra, és folytattuk a merülést. Nem volt ez semmi új számunkra.
 
Az a fa olyasmi volt, ami talán korábban a kiképzésünkön feltartott volna minket. Ott birkóztunk volna lent az ágak kuszaságában. De nem igazán volt hatással ránk a kiképzésünk mennyisége miatt. Ahogy folytattuk a merülést, elértük az első nagy mólót, ami az első visszaállító pontunk volt.
 
Anélkül, hogy belemennék a sok piszkos részletbe, a kis dolgok miatt, amik történtek, Chris meg én úgy döntöttünk azon a ponton, hogy a móló alatt merülés volt számunkra a jobb lehetőség. Ami aggasztott minket, az a nagy áramlat volt, ami átfolyt a nyílt területen, amikor kinyitották a kapukat.
 
Tájolóval merülni a nyílt vízben valószínűleg nem volt a legjobb megoldás azon a műveleten, de olyasmi volt, amire kiképeztek minket, így Chris meg én a hosszú mólót követtük, ami elvezetett a célpontunkhoz, a rendelkezésre álló fény használva, hogy kalauzoljon minket út közben. A hajó beton úszódokkhoz volt kikötve, aminek két fele volt, egyenként kábé 75 méteres. Az úszódokk elég nagy volt, hogy egy hatkerekű (2,5 tonnás) teherautó végighajtson rajta. A dokk fölött volt egy nagy, régi ponyvatető, és sok fénycső volt alatta.
 
Attól a dokktól 50 méteren belül a vízben mintha nappal lett volna, így miközben a célponthoz úsztunk, láthattuk közeledni. Egy hajó állt a dokk külső oldalán, így annak a hajónak a külső oldala mentén merültünk. Amint a víz világos lett, tudtuk, hogy 50 méteren belül volt a dokk.
 
Negyvenötben bevágtunk és merültünk tovább, amíg elértük azt a beton úszódokkot. Amint odaértünk, lementünk alá, hogy fenntartsuk a rejtésünket és elkezdtünk lemerülni oda, ahol a célpont volt.
 
Ne feledjük, benne jártunk a kritikus időben. Amikor víz alatt megkerülsz egy mólót, az nem olyan gyors, mint a nyílt vízben úszás. Feltartottak kábé fél órával a tervünkhöz képest, így az a hibahatár, ami a tervünkben volt, többé nem volt ott, és most aggódtunk az idő miatt.
 
A tölteten lévő óra és minden más miatt 30 perccel azelőtt kellett élesítenünk, amikor azt akartuk, hogy robbanjon, ami hajnali 1 óra volt 20-án.
 
Kezdtünk közeledni ahhoz az időponthoz, amikor tényleg fel kellett raknunk azt a cuccot a hajóra. Miközben mentünk tovább, hallottam valamit, ami úgy hangzott, mintha a móló tetején valaki 200 literes hordókat dobott volna a betonra. Nem tudtam, mi volt az; csak úgy hangzott, mintha valaki dolgozott volna odafent. Néhány perc múlva úgy is halottak lesznek.
 
De mentünk tovább és odaértünk, ahol a hajó volt. Megállapíthattuk, hogy elértük a hajót, mert szép nagy árnyék volt a vízben a jobb oldalunkon, ahol a hajó dokkolt, a farával a mólónál. Azonnal a hajó alá mentünk. Chris teljesen a célpont alá ment. Én az egyik kezemmel megtámaszkodtam a hajón, a másikkal meg a mólón, és mintegy hagytam magam egy kicsit felemelkedni, hogy meggyőződhessek, megfelelő szám volt a hajón.
 
A fejem éppen megtörte a felszínt és láttam a számot: „P102”. Ez volt a helyes. Ekkor volt, hogy rájöttem, mi történt a mólón. Valaki volt odafent, egyik lábával a hajón, a másikkal a mólón, és kétségtelenül rosszfiú volt. Fegyver volt a kezében és dühöngött valami miatt. Csak annyit tettem, hogy rögtön visszamentem a hajó alá, és nem hiszem, hogy Chris meg én többet töltöttünk ott egy percnél. Csak annyit csináltunk, hogy levettük a hátizsákot és odaerősítettük a hajóhoz, egy hajócsavartengely köré. Aztán előkészítettük az órát és élesítettük. Ellenőriztem mindent, aztán Chris meg én visszamentünk a móló alá, és elindultunk kifelé.
 
Kiderült, hogy a másik úszópár kábé öt perccel előttünk ment a vízbe. De valahogy előttük értünk a célponthoz, szerintem az útvonal miatt, amit választottunk. Talán csak egy perccel voltak mögöttünk. Elérték a célpontot és feltették a töltetüket, összekötötték a kettőt, és úton is voltak kifelé. Az egész merülés alatt nem hinném, hogy 200 méternél távolabb voltunk egymástól, még ha soha nem is láttuk egymást.
 
Kifelé menet lényegében követtük az útvonalat, amit választottunk. A kritikus idő miatt, meg ahogy a móló épült, és a nagy áramlattól való félelmünk miatt, amikor a kapukat kinyitották, közel maradtunk a mólóhoz kifelé menet. Szóval ez megint lassú menet volt.
 
Chris meg én talán 500 méterre voltunk, amikor eljött az idő, amikor a töltetnek robbannia kellett. Azon a ponton ő meg én bementünk annyira a móló alá, amennyire csak tudtunk. Mondhatod, hogy megszegtük a taktikát azon a ponton, mert a felszínre mentünk, kikapcsoltuk a készülékünket, és csak ültünk ott. A víz nagyon meleg volt. Harminckét fok fölött volt, és mi 10°C-os vízben gyakoroltunk, és túlhevültünk. Ezért megálltunk és ittunk a kulacsunkból és füleltünk a töltet robbanására. Az egyetlen gond az volt, hogy minden korán kezdődött, és nehéz volt hallani a dörejt. Bármilyen robbanásnál, ami víz alatt történik, a hang elég elfojtott. Mivel én voltam az, aki beállította az időt az órájához, visszaszámoltam az elműködés idejéig. Annyi minden történt akkor, hogy nem hallottam a robbanást.
 
Eléggé nyugtalanított, hogy nem hallottam a robbanást. Valami baj volt. De mit csinálsz? Csak annyit tehettünk, hogy visszamegyünk és folytatjuk a következő feladattal.
 
Ez volt az a pont, amikor az agyam elkezdett ellenem dolgozni. Kezdtem arra gondolni, hogy mivel az a tag a mólón olyan dühös volt, a másik úszópár lelepleződhetett. Ha igen, megtalálhatták a töltetet? Talán ezért nem robbant fel.
 
Kiderült, hogy teljes tévedésben voltam. A töltetek pontos időben robbantak. Volt néhány ember a túloldalon, aki az enyémhez igazította az óráját. Visszaszámoltak, és a töltet rendben felrobbant. A hajó valójában kijött a vízből, aztán elsüllyedt. Egy darabja egy barátom mellett landolt, aki csaknem három hónappal később nekem adta. Visszajött és nekem adta a testnek ezt a darabját, és azt mondta: „Hé, ez a hajódról van. Felrobbant, és ez a darab mellettem landolt.” Még most is megvan. Megtartod az ilyen cuccokat.
 
Szóval, Chris meg én megálltunk a móló alatt. Jó alkalom volt ez, hogy igyunk egy kis vizet és lehűljünk, mert nagyon melegünk volt. A feladatunk részeként távolabb kellett volna mennünk, és igazából hívnunk kellett volna rádión a fejeseket, és közölnünk velük, hogy a töltetek a hajón vannak. De az időszűke miatt ez nem történt meg. Még olyan közel voltunk a hajóhoz, miután telepítettük a töltetet, hogy nem jutottunk elég messze, hogy elég időnk legyen rádiózni, és tudatni velük, hogy a töltetek fent voltak.
 
Amint végeztünk és lehűltünk, úgy döntöttünk, elindulunk megint. Visszakapcsoltuk a készüléket és elkezdtünk lemerülni vissza. Amikor egy hajó felrobban a vízben, és más hajók dokkolnak a közelében, amik kérdéses eredetűek lehetnek, a legénységek aggódnak az olyanok miatt, mint mi. Néhány nagy hajó dokkolt a móló mentén, és elkezdték járatni a csavarjaikat - elkezdték forgatni a hajócsavarjaikat, miközben a móló mellett voltak, hogy lényegében lefújják a búvárt a hajófenékről.
 
Tudom, milyen érzés, amikor velem csinálják ezt. De azután a merülés kifelé a móló mentén lényegében olyan volt, mint egy normál kiképzés. Amikor elhagytuk a móló végét, elvileg meg kellett kerülnünk egy területet, ahol néhány további mólónál néhány nagyobb hajó dokkolt szárazdokkban. Ezért elindultunk megkerülni 90 fokos fordulókban, mintsem megpróbáljunk elhaladni víz alatti kötelek meg mindenféle más mellett, ami ott lehetett. Aggódtunk, hogy beszippantanak a szívónyílások az egyik hajó alatt. A kifelé merülés a hajóktól távol része volt a tervünknek. Elég egyszerű volt. De a kapukat végül biztos kinyitották, és jókora áramlat tartott lefelé a csatornán azon a ponton. Aminek elvileg 12 perces szakasznak kellett lennie, aminek néhány száz méterre kellett vinnie minket, végül sokkal messzebb kivitt minket az öbölbe.
 
Mindkét merülőpár, mi meg a másik pár, a csatorna kellős közepén kötött ki, mert ahogy jött az áramlat, egy kicsit gyorsabban tolt minket, mint számoltunk. Így amikor kezdtünk elindulni a nyugati szakaszon, hogy kijussunk a műv területről, elkezdtem hallani egy nagy hajót haladni a vízben.
 
Amikor víz alatt vagy, elég messzire terjednek a hajó hangok. Amikor egy nagy hajó jön, az rossz lehet. És én voltam korábban néhány nagy hajó alatt, repülőgép-hordozók, meg ilyesmik alatt, és tudtam, hogy akármi is jött felénk, az nagy volt, ezért elkezdtem mélyebbre merülni a vízben. Amikor tiszta oxigénes készülékkel merülsz, mint mi, minél mélyebbre mész, az oxigén annál mérgezőbb lesz a szervezetednek.
 
Még a korábban végzett kiképzés mélységhatárán belül voltunk, ezért nagyon biztos voltam benne, hogy nem fog történni velünk semmi - de azért még hallottam jönni azt a hajót.
 
A közeledő hajó egyre hangosabb lett. Sötét volt a vízben. Sok biolumineszcencia volt a vízben, amikor a sok kis mikroorganizmus úgy világít, mint az apró szentjánosbogarak, amikor átmész közöttük, de nem féltem, hogy megmutatnak minket. Ahhoz elég messze voltunk a mólóktól. De tényleg sötét volt a vízben.
 
Kábé 11 méterre értünk, és azt gondoltam magamban, hogy fogalmam sincs, milyen mélyen van a vízben egy nagy teherhajó, ezért egy kicsit mélyebbre akartam menni. Nem hinném, hogy Chris olyan mélyre akart menni, mert a másik irányba húzott, amikor mélyebbre húztam. Kábé 14 méteren álltunk meg, és az a hajó fölöttünk rendkívül hangos volt. A légzőkészülék csutoráján van egy szíj, ami azért van, hátha hajó alá mész. A zaj annyira vibrál, hogy a fogaid nem tudják a szádban tartani a csutorát. Ezért rögzíted azt a szíjat, hogy a csutora ne jöjjön ki.
 
Amikor lent voltunk 14 méteren és hallottam az a hajót jönni, felnyúltam, hogy meghúzzam a szíjat. Ahogy ezt tettem, hallottam, hogy Chris meghúzza a szíját. Ugyanakkor húzta meg, amikor én terveztem. Pontosan ugyanarra gondolt, mint én. Kétségtelenül szinkronban voltunk egymással.
 
Sötét volt, de amikor az a hajó átment a fejünk fölött, a víz még sötétebb lett. Hihetetlenül hangos volt és egyenesen a fejünk fölött ment el. Valószínűleg csak öt percig voltunk azon a mélységen. Amint az a teherhajó elment fölöttünk, Chris meg én oda-vissza billentünk egy kicsit - ez azt jelentette, hogy a csavarok már elhaladtak. Mindketten ugyanarra gondoltunk és elindultunk egyenesen a felszínre.
 
Azon a ponton nem gondoltunk a rosszfiúkra, hogy volt-e valaki vagy sem annak a teherhajónak a végén búvárt keresve mögötte. A felszínre mentem, hogy tájékozódni tudjak, és megtudjam, melyik irányba akarok menni. Kivonást akartam, és hogy felszedjenek a srácaim, mert már háború volt körülöttünk.
 
Miután betájoltam a kivonási mólót, lementem vissza, és Chris meg én olyan gyorsan merültünk a mólóhoz, ahogy csak tudtunk. Végül visszaértünk a mólóhoz és a munka miatt, amit elvégeztünk, hogy odaérjünk, úgy döntöttünk, megint megállunk, kifújjuk magunkat egy kicsit és iszunk egy kis vizet. Ezzel lemaradtunk egy kicsit a másik úszópár mögött. Ők úgy döntöttek, nem állnak meg és elmentek a kivonásra.
 
A móló végén, ami alatt voltunk, volt egy másik móló. Annak a másik mólónak a végén kellett várni a csónakjainknak és felszedni minket.

A zajló események miatt az a hely eléggé nyílt helyen volt. A csónakok a tervezett művelet előtt mentek a mólóhoz, távol maradva a rosszfiúktól és azt téve, amit tenniük kellett.
 
Elértünk arra a pontra, és elindultam fel, rádiózni, hogy késünk, de jövünk. Ahogy emelkedtem, még a cölöpök között voltam, és pont két Zodiac között bukkantam ki a vízből.
 
Kőagyúként egyből lementem vissza, csodálkozva, hogy mit csinálnak a panamaiak a móló alatt fekete Zodiac-okban. Aztán leesett, hogy valószínűleg nincsenek fekete Zodiac-jaik, és hogy azok valószínűleg a mi srácaink voltak. Ezért felmentem vissza, és vetettem egy pillantást a motorra anélkül, hogy felfedtem volna magam a víz fölött. Naná, hogy egy nagy kék „H” volt a motor oldalára festve. A felszínre mentem és nyilvánvaló volt, hogy a mi srácaink voltak azok.
 
Fröcskölnöm kellett egy kicsit, hogy tudassam velük, ott voltam. Aztán levettük a felszerelést, behúztak minket a csónakba, és visszaindultunk a jófiúk oldalára, a csatorna másik oldalán lévő haditengerészeti bázisra.
 
Összességében a művelet valószínűleg kábé öt óráig tartott, be és ki. Hosszú művelet volt, de ez bevett volt. Nem csináltunk semmi olyat, amit bármelyik másik SEAL csapat ne tudott volna megtenni. Csak elég szerencsések voltunk, hogy a mi szakaszunk volt ott. És úgy érzem, mi voltunk a legfelkészültebbek arra a bizonyos munkára.
 
A merülés hibátlanul ment. Pont úgy ment, ahogy mennie kellett, és pontosan úgy, ahogy terveztük, leszámítva talán a megállásokat, hogy megelőzzük a túlhevülést. Remek műveletnek bizonyult számunkra. És szépen megjutalmaztak minket érte.
NavySEALs.hu
ÚJ CIKK

Igaz Ügy Panamában: a hadművelet 25. évfordulójára
Új kép
Új videó
Új könyv