2017. augusztus 1.

1979. november 4-én több mint 3000 felfegyverkezett iráni diák támadta meg az Egyesült Államok teheráni nagykövetségét, 66 amerikai túszt ejtve. Az Egyesült Államok tárgyalásokkal próbálkozott, de bármiféle siker nélkül. Ennek eredményeként katonai művelettel próbálkozott, a Saskarom hadművelettel. Ez a művelet kudarcba fúlt, melynek egyik oka az volt, hogy nem volt humán felderítésük Iránban.

1980 májusában vagy júniusában Gerhard Klann első osztályú altisztet a Kettes SEAL Csapatnál megkereste a parancsnoka, aki megemlítette egy művelet lehetőségét, de közelebbit nem árult el. Néhány nappal később a fregattkapitány összehozott egy találkozót a Little Creek-i bázis nőtlen tiszti szállásán Gerhard, a fregattkapitány és három civil között, akikről kiderült, hogy a CIA tagjai voltak. A találkozó informális volt, a három civil az előéletéről és a katonai tapasztalatáról kérdezte Gerhardot. Az egyik férfi megkérdezte Gerhardtól, beszél-e németül, aztán németül beszélgettek. Igazán csak akkor kezdték érdekesnek találni, amikor megemlítette, hogy elvégezte az operatív tiszti tanfolyamot a Hadsereg Hírszerző Iskolájában, az arizoniai Fort Huachucában.

Gerhardnak aztán szerveztek egy interjút Marylandben három másik SEAL-lel és zöldsapkással együtt. A CIA három tagja a magánéletéről, a mentális állapotáról, a katonai tapasztalatáról, az iskolai végzettségéről, a családi kötelékeiről és a német származásáról kérdezte Gerhardot. Számos szerepjátszó forgatókönyvön mentek át, hogy megfigyeljék a reakcióit. Aztán Klaus, a németül beszélő CIA-s úgy döntött, megnézi, hogyan kezelné Gerhard a stresszes helyzetet a Stasival, a kelet-német titkosrendőrséggel. Gerhard Kelet-Németországba utazó osztrák üzletembert játszott, s az országba utazásának okáról kérdezték. Végigmentek a formalitásokon, s a beszélgetés hevessé vált. Az ügynök hirtelen elővett egy 9 mm-es pisztolyt, Gerhard szemei közé nyomta a csövet és felhúzta a kakast. Bár Gerhard tudta, hogy szerepet játszottak, egy pisztoly volt 5 cm-re a fejétől, és nem tudta, hogy töltve volt-e. Ezen a ponton úgy döntött, kézbe veszi a dolgokat. Kiütötte a pisztolyt az ügynök kezéből, elmondta mindenfélének, és szidta, amiért egy kapcsolatokkal rendelkező fontos üzletembert fenyegetett. Míg a többi interjú 30-40 percig tartott, Gerhardé több mint két óráig. A zöme egy képzeletbeli helyszínre való beszivárgásra és az onnan történő kiszivárgásra koncentrált, mely az egész világ figyelmét magára vonja, ha a művelet félresikerül vagy lelepleződik.

Az interjú jól sikerülhetett, mivel sor került harmadik és negyedik interjúra is a CIA központjában, a virginiai Langleyben. A biztonsági háttérellenőrzés után bevitték Gerhardot egy konferenciaterembe és mondták neki, hogy várjon. Percek múlva belépett egy őrnagy a hadseregtől és bemutatkozott, mint operatív tiszt. Az operatív tisztek kapják egy kém vagy kémek hálózatban való irányításának bizonytalan feladatát bárhol a világon. Gerhard is kiképzett operatív tiszt volt, s ismerte a kémkedés belső világának minden oldalát. A világhelyzetet és az őrnagy megjegyzését tekintve Gerhard biztos volt benne, hogy Iránba fog menni. Az őrnagy ismertette a műveletet; lényegében felderítést hajt végre Teheránban, hogy ellenőrizze a nagykövetséget és a környező területet, osztrák üzletembernek adva ki magát. Az operatív tiszt befejezte a részleteket és azt mondta, ad egy kis időt Gerhardnak átgondolni. Amikor Gerhard azt mondta neki, ne fáradjon, megteszi, az őrnagy igen meglepettnek látszott. Nyilván nem volt még dolga SEAL-ekkel. Gerhard később megtudta, hogy az őrnagy úgy vélte, nem sok esélye van a sikerre.

Az őrnagy telefonált egyet, aztán elvitte Gerhardot a Közel-Keleti Osztályra. Átvették a műveletet, és Gerhard további részleteket tudott meg. A CIA-nak nem volt embere Iránban. Minden hálózati személyüket elfogták vagy leleplezték, s a terepen lévő baráti szemek és fülek nélkül a kommunikáció minden formája drámaian megszakadt a foglyul ejtett amerikaiakkal. A döbbenetes történtekről világszerte közvetített a televízió és a rádió, hitetlenkedési hullámot indítva el Amerikában és a szabad világban. A világ minden pontján fellépést vártak el, főleg Amerikában, ahol a polgárok valószínűleg így gondolkodtak: „Amerikát egyértelműen megsértették, és az elkövetőket el kell számoltatni a hazánk elleni hitvány tettükért!” Készült egy nagyszabású terv a túszok kimentésére, s minden előléptetésre vágyó tiszt részt akart vállalni benne. A Saskarom tervezési fázisa alatt Gerhard Stuttgartban volt, az amerikai hadsereg egyik bázisán, s hallotta, amikor egy ezredes megkérdezte egy őrnagytól, hogy hozzon-e neki egy kis homokot. Összeadta az egy meg egyet és tudta, hogy a cél Teherán. A többi történelem, az övé nem! Az Egyes Sivatag teljes katasztrófája után a Pentagon kutyaszorítóban volt. A fejesek úgy döntöttek, bejuttatnak valakit az országba, hogy felmérje a helyzetet, hogy végre lehessen hajtani egy újabb kísérletet. Lényeges volt az idő, s Gerhard ideje elérkezett. Az volt a dolga, hogy menjen be és gyűjtsön szilárd, megbízható információt, s erre az egyetlen megoldás egy megbízható forrás terepre juttatása volt. Volt egy fizetett informátoruk, egy Max nevű üzletember, aki Teheránba készült menni üzleti ügyben (import/export) a közeljövőben, s ez volt Gerhard jegye Iránba. Találkoznia kellett Maxszal és megállapítania, hogy megbízhat-e benne. Ha megbízhat Maxban, találkozni fognak Velencében, majd Jugoszlávián, Bulgárián és Törökországon keresztül Teheránba autóznak. (A három országból kettőben még kommunista uralom volt). Maga a fárasztó út négy napig tartott.

Ehhez hasonlót nem tapasztalt Gerhard a haditengerészeti pályafutása során, közte a három vietnami turnusán. Kémnek kellett lennie azzal a fedőtörténettel, hogy osztrák üzletember. Iránba kellett mennie, ahol dühös diákok elfoglalták az amerikai nagykövetséget, s ahol 52 túszt maradt, miután nem sikerült kimenteni őket. Irán egyértelműen barátságtalan és rendkívül ellenséges környezet volt egy amerikai állampolgár számára, hát még olyasvalaki számára, aki a katonaságban volt, és aki kémkedett. A kedvenc kivégzési formájuk a kemény és gyötrelmes kínzás után a nyilvános lefejezés volt. A művelet teljes súlya egyedült Gerhard vállára nehezedett. Nagy teher egy ember számára. A kudarc nem csak a halálát jelenthette, hanem az Egyesült Államok további megalázottságát a szabad világ szemében. A kerekek forogni kezdtek. Sok mindent kellett elintézni indulás előtt. Szüksége volt fedőtörténetre, útlevélre, egyéb okmányokra és szállításra. Továbbá hegynyi hírszerzési jelentést kellett elolvasnia. Ráadásul legendára is szüksége volt, a férfi előéletére, aki lesz. Az álneve Karl-Heinz Dieter volt, osztrák üzletember, aki Németországban lakik, ahol munkavállalói vízuma van. Három nap alatt befejeződött az átalakulása, gubanc nélkül az emlékezetben, a karakterben vagy modorban. Gerhardnak meg kellett jegyeznie Dieter életének minden részletét: a családját, a munkája minden aspektusát és az előéletét. Ha Teheránban megkérdezik, nem lehet hiba, és nem rögtönözhet. Ha hazugságon érik, nem lesz kellemes a jövője, s minden bizonnyal fogságba esés és végül halál vár rá. A fedése sekély volt. Remélte, hogy nem fogják ellenőrizni, s ha mégis, csak a csoda segíthet.

Volt egy utolsó találkozó Langleyben, mielőtt elindult. Gerhardot bevitték egy nagy terembe a CIA központban, ahol volt egy terepasztal az amerikai nagykövetség és a környező terület modelljével. Ahogy Gerhard a terepasztalra nézett, helyére került a feladat komolysága. Kapott egy utolsó ismertetést a legfrissebb hírszerzési jelentésekből, melyeket nem frissítettek a nagykövetség elfoglalása óta, aztán megkapta a hivatalos feladatát - kideríteni, hogy tartanak-e még amerikai túszokat az amerikai nagykövetségen vagy a konzulátuson, és bármilyen más információt szerezni „lehetséges célpontról”, úgymint az iráni rendőri, katonai vagy félkatonai erők elhelyezkedéséről, lehetséges leszállási zónákról és a nagykövetség körüli területről.

Gerhard Frankfurtba repült és bejelentkezett az előre intézett szállodába. Még aznap kopogtak az ajtaján. Kinyitotta, és ott állt Max. Száznyolcvan centiméter magas, meglehetősen vékony, jellegtelen férfi volt nagyon egyszerű ruhában, ami nem vont magára figyelmet és tökéletes volt a feladathoz. A tompa tekintete és sápadtsága tökéletesen illett ahhoz a személyhez, akire Gerhardnak szüksége volt, legalábbis a művelet elindításához. Beszélgettek egy kicsit, aztán megtárgyalták a műveletet. Őt csak a művelet rá eső részeiről tájékoztatták, s ez így is maradt. A szoros biztonság a legnagyobb fontosságú volt. Arról beszélgettek, hogy hogyan fognak Max régi VW kisbuszával elhajtani Velencéből Teheránba. A központ úgy határozott, hogy Velencében találkozzanak. Gerhardnak repülnie kellett, de nem utazhattak együtt, hátha előre nem látott baleset történik. Abban az esetben legalább marad egy, aki folytathatja. Gerhard úgy döntött, bízhat Maxban, amennyire ilyen rövid idő alatt lehetett, felfogva, hogy a kezébe teszi az életét. Megállapodtak, hogy találkoznak Velencében, ahol megkezdik az útjukat, aztán Max távozott. Gerhardnak akadt tennivalója. Ez volt az, ahol jól jött a hírszerző iskolában kapott képzés. Amikor Gerhard elindult Velencébe, nem lehetett nála semmi, ami az Egyesült Államokban készült. Kiment a városba és használt ruhákat, borotválkozó készletet, stb. vásárolt. Aztán mindennek használt látszatott kellett adnia: táskáknak, cipőknek, fogkefének, borotvapengének, szappannak, ingeknek, és így tovább. Két nappal később Karl-Heinz Dieter felszállt a Velencébe tartó gépre és elindult élete útjára, tudva, hogy akár az utolsó is lehet.

Gerhard megérkezett Velencébe és bejelentkezett a Paganelli Hotelbe a Canal Grande mellett. Néhány nappal később találkozott Maxszal és elindultak Teheránba. Elhagyták Velencét, és találkoztak az elsővel a sok ellenőrzőpont közül, s ez majdnem megbuktatta a műveletet, mielőtt az elkezdődhetett volna. Gerhardnak több nyomtatványt kellett kitöltenie, s az egyiken rosszul betűzte Frankfurtot, és észre sem vette, míg vissza nem adta a vámosnak. Szerencsére a vámos sem tudta, hogyan kellett írni és nem figyelt fel a hibára. „Miután a szívem kihagyott néhány verést - mondta Gerhardt -, megkaptam az útlevelemet és a vízumot, és mentünk tovább.” Átautóztak Trieszten, aztán Jugoszlávia további részén, Bulgárián, majd végül a Boszporusz-hídon át Törökországba. Hosszú autóút volt, sok idővel gondolkodásra és tűnődésre, hogy mibe keveredett. Amikor megérkeztek Isztanbulba, úgy döntöttek, ott töltik az éjszakát és pihennek egy kicsit, amire nagy szükségük volt, és rendes ételt esznek. A gyorséttermek csak sok évvel később jelentek meg a keleti tömbben.

A másnap reggel az úton találta őket a török főváros, Ankara felé. Itt Max azt mondta Gerhardnak, ez az utolsó esély, hogy visszaforduljon egy rossz szó nélkül. Gerhard elutasította, már meghozva a döntést a soha fel nem adó SEAL mentalitással. „Bár a túlélés esélye nagyon csekély volt az Egyes Sivatag után, mivel a biztonság Iránban soha nem látott magasságokat ért el, a fogságba esés gondolata elég rossz volt, de sokkal rosszabb lett volna szemébe nézni a csapattársaimnak és azt mondani nekik, túl kevés volt az esély arra, hogy befejezzem a kijelölt feladatot, amit elvállaltam” - mondja Gerhard a döntéséről, hogy megy tovább.

Mielőtt elindultak, megálltak egy helyi üzletnél és vásároltak két tucat karton cigarettát. Miközben kihajtottak Ankarából, Max elmagyarázta, hogy a cigaretta nemzetközi valuta, és szükségük lesz rá fizetségként, hogy átjussanak különböző területeken. Gerhard nem értette: Törökország nem tagja a NATO-nak? Max azt felelte, várjon egy kicsit és meglátja. Nemsokára egy csoport ápolatlan, nagyszakállú, fegyveres férfi állította meg őket. A fegyvereket látva Gerhard azon kezdett tűnődni, hogy eljut-e egyáltalán Iránba. A Max és a „banditák” közötti tárgyalás után továbbhajtottak. Max elmagyarázta, hogy ez az ő területük volt, és csupán vámot szedtek. Két tovább vámfizetés után Gerhard kezdte megérteni, hogyan működött ez, s bár nem dohányzott, méltányolni kezdte a cigarettát. Haladtak tovább, míg el nem érték az iráni határt.

Átkeltek Iránba, és átmentek az első ellenőrzőponton, egy határátkelőn. Átkutatták őket a határőrök, akik nem voltak éppen barátságosak, de jól végződött. Aztán hajtottak egy darabig, és megérkeztek Tebrizbe, Irán egyik legnagyobb városába. Alig értek be a városba, megállították őket egy újabb ellenőrzőpontnál. Ezúttal az ellenőrzőpont a Forradalmi Gárdáé volt, mely nem örvendett jó hírnévnek. A szóbeszédekhez híven, a fiúk nagyon barátságtalanul voltak és keménykedtek velük egy kicsit, AK-47-es csövet nyomva az arcukba és ütlegelve őket. Átkutatták a kisbuszt, ellenőrizték az útleveleket és megkérdezték, hogy miért voltak Tebrizben. Kevésbé voltak barátságosak, mint az első ellenőrzőpont, de bevették Max és Gerhard meséjét, és továbbengedték őket.

Nagy homokvihar támadt s tette veszélyessé a vezetést és lehetetlenné a látást. Csigatempó volt a sebességük. Este tíz óra körül volt. Gerhard ott akarta tölteni az éjszakát, Max pedig tovább akart menni. A városban autózás során belefutottak egy újabb ellenőrzőpontba, ismét a Forradalmi Gárdáéba. Ezek az őrök új jelentést adtak a barátságtalan szónak. Maxnak és Gerhardnak szétterpesztett lábakkal kellett a furgonnak támaszkodniuk, miközben átkutatták őket is és a furgont is, több mint fél óráig. Max végül adott nekik öt karton cigarettát, hogy átmehessenek az ellenőrzőponton. A friss tapasztalat után mindketten egyetértettek, hogy ideje volt elhagyni Tebrizt. Minél előbb, annál jobb. A homokvihar olyan volt, mintha falként közeledet volna minden oldalról.

Egész éjjel hajtottak, s másnap reggel megérkeztek Teheránba. Gerhard bejelentkezett a Hotel Catherine-be, ami hat-hét sarokra volt az amerikai nagykövetségtől, Max pedig egy másik helyen szállt meg, amit Gerhard biztonsági okokból nem ismert. A terv úgy szólt, hogy másnap reggel találkoznak a Catherine halljában.

Teheránhoz hasonlót soha nem látott Gerhard. A forgalom őrült volt. Akinek a legnagyobb autója, legnagyobb bátorsága és leghangosabb dudája volt (ebben a sorrendben), annak volt elsőbbsége, ha ilyesmi volt egyáltalán Teheránban. Az egyirányú utcák nem voltak egyirányúak, s az emberek lényegében azt csináltak, amit akartak, valahogy elkerülve a baleseteket, általában. Teljes káosz volt. Gerhard hét napot töltött Teheránban, s könyvet lehetne írni magáról arról a hét napról, de volt néhány incidens, ami kiemelkedett.

Az első napirendi pont a pénzváltás volt. Max elvitte Gerhardot egy feketepiaci valutaváltóhoz, és Gerhard beváltott 1600 német márkát (kb. 800 amerikai dollárt) iráni riálra. Gerhard nem örült a feketepiac igénybevételének, de Max azt mondta, a rendes út papírmunkával járt volna, amit el akartak kerülni. Gerhard elgondolkodott, hogy Max felülteti-e, de az világos volt, hogy a kezében volt az élete. Gerhard nagyon remélte, hogy Max jó viszonyban volt a CIA-val.

Gerhard közelebb akart jutni több olyan területhez, amit Max ismert. Max azt mondta, van rá megoldása. Kapcsolatba lépett egy barátjával, aki rövidesen találkozott velük. Max bemutatta Gerhardnak a tadzsik Musztafát, aki a sofőrjük lett a következő néhány napra. Napi 400 riálos fizetségben állapodtak meg, s most Musztafa fuvarozta Gerhardot Teheránban. A következő öt napban bejárták a kulcsfontosságú területeket, négyszer-ötször különböző időpontokban, nappal és este, hogy Gerhard ráérezzen mind az autós-, mind a gyalogos torlódásra. Az érdekeltségi terület az amerikai nagykövetség, a Mehrabad repülőtér, és a környező területek voltak, főleg a nyílt területek, mint például a stadion a nagykövetségtől nem messze, ahol leszállhatott egy helikopter. Ez lesz az egyik fő kiszivárgási pont a túszoknak. Az egyik legnagyobb gond a biztonság volt, a légvédelmi géppuskák/rakéták, rendőri és katonai egységek és fegyveres civilek felől, akik mindenhol ott voltak. Mindenkinek volt valamilyen fegyvere. A lényeg az volt, hogy komoly volt a biztonság, főleg a légvédelmi. Túlságosan nagy volt a biztonság ahhoz, hogy végrehajtsanak egy sikeres mentőműveletet Teherán belvárosában. Valahányszor az egyik területen autóztak, Gerhard igyekezett emlékezetébe vésni minden fontos pontot, például a géppuskák vagy rakéták számát, az utakat, a rendőrséget, a katonaságot, stb. Mivel nem fényképezhetett vagy írhatott le semmit, mindent memorizálni kellett. Korábban ő és a CIA tagjai megállapodtak, hogy semmi nem lehet nála. Egy kamera, notesz vagy fegyver elárulhatta a feladatát, ha átkutatják. Ez jó ötlet volt, mivel már többször is alaposan átkutatták.

A felderítések között Gerhard sétákat tett a szállodája körül. Többnyire eseménytelenek voltak a séták, s meglepődött, milyen kevesen figyeltek fel rá, habár ő volt az egyetlen 188 centiméteres szőke férfi a környéken. Az egyik sétáján egy koldust látott kézen járni a betonjárdán. A ruhája rongyos volt, és az egyik legszánalmasabb lény volt, akit Gerhard valaha látott. Gerhard a nála lévő sok pénzre gondolt, és dobott neki néhány riált. Nagy hiba. Hirtelen a koldus kiáltott valamit, mire a barátai válaszoltak. Mind részesedni akartak a gazdag külföldi pénzéből. Gerhard elfutott és bevetődött egy mellékutcába. Szerencsére nem követték. Gerhard jószívűsége az életébe kerülhetett volna. A túlélési szabály a visszafogottság volt itt, mint a BUD/S-on. Ne kelts feltűnést. Ez olyan hiba volt, amit Gerhardnak nem állt szándékában többé elkövetni.

Musztafa és Gerhard végeztek egy utolsó felderítést, aztán kitette Gerhardot a hotelnél. Mielőtt rábízta Musztafára, Max és Gerhard megállapodtak, hogy Max telefonálni fog és megkérdezi, akar-e vele ebédelni, hogy üzletről beszélgessenek. Ha Gerhard elfogadja, akkor Max érte megy és másnap elviszi a repülőtérre. Ha visszautasítja, akkor négyszemközti találkozó lesz, hogy megoldjanak valami ügyet. Gerhard azt mondta, szívesen ebédelne, s mozgásba lendült a távozása. Gerhard megvacsorázott és lefeküdt. Ez volt élete egyik leghosszabb éjszakája. Tudta, hogy egy művelet három legveszélyesebb része a beszivárgás, a kiszivárgás és maga a művelet volt. Nos, a beszivárgás és a művelet jól ment, de most meg kellett oldania a kiszivárgást. Az egyetlen probléma az volt, hogy amint eléri a repülőteret, egyedül lesz. Se Max, se Musztafa nem segíthet.

Másnap reggel Gerhard befejezte a csomagolást, kifizette a számlát és visszakapta az útlevelét a hotel portásától. Max felvette az öreg VW kisbuszával és a repülőtérre mentek. Amikor az Azadi-toronyhoz értek, egy iráni autó oldalba kapta Max VW-jét. Ahelyett, hogy megállt volna, Max gyorsított. „Miért nem állsz meg?” - kérdezte Max. Szó sem lehet róla, felelte Max. Elmondta, hogy ezek az alakok mindig ezt csinálták külföldiekkel, hogy pénzhez jussanak. Ha megállnak, beavatkozik a rendőrség, és abból baj lehet. Max száguldott, ahogy csak az öreg VW menni tudott, sarkoknak ütközve és más autókat kerülgetve, úgy tűnt, egy örökkévalóságig. Végül lerázták a kocsit. Röviddel később átmentek a repülőtérre vezető két ellenőrzőponton. Aztán Max megállt, kezet rázott Gerharddal, elköszönt és elhajtott. Megállapodtak, hogy biztonságosabb lesz mindkettejükre nézve, ha Max nem megy be.

Gerhard egyedül maradt. Se Max, se Musztafa. Bement a Mehrabad repülőtérre és megkezdte élete leghosszabb hat óráját. Az alatt a hat óra alatt Gerhard járatát kétszer törölték, magyarázat nélkül. Őt is és a poggyászát is alaposan ellenőrizték háromszor. Ő volt az egyetlen kaukázusi a repülőtéren, a többi utas mind közel-keleti és arab országokból volt.

Gerhard végül felszállt a járatára és leszállás nélkül Athénba repült. Amikor megérkezett Athénba, taxit fogott a President Hotelhez. Bejelentkezett, és várt az operatív tisztjére. Az operatív tiszt nem jelent meg. Nyilván nem ellenőrizte a járatokat és nem tudta, hogy Gerhard eredeti járatát törölték-e, vagy ami még rosszabb, nem is jutott fel a gépre. Másnap Gerhard a hotel éttermébe ment a tartalék találkozóra. Ezúttal ott volt az operatív tisztje. Beszélgettek, és az operatív tiszt közölte vele, hogy néhány óra múlva indulnia kell Genfbe. Gerhard végül másnap reggel indult el, egy plusz napot kérve, hogy kieressze a gőzt és összeszedje magát, mielőtt a CIA tartótisztek elé megy a kimerítő kihallgatásra, amiről tudta, hogy várt rá.

Genf néhány órányira volt. Az operatív tisztje várta a repülőtéren. Gerhard bejelentkezett egy hotelbe és kicserélte a hamis okmányait a valódiakra. Másnap reggel Zürichbe hajtott, és felszállt egy frankfurti gépre. Az éjszakát Frankfurtban töltötte, majd másnap reggel Washingtonba repült. Gerhard négy napot töltött a CIA központban, míg kihallgatták. A legfontosabb tény, amit magával vitt, az volt, hogy a nagykövetség, a stadion és a repülőtér körüli biztonság szinte lehetetlenné tett bármilyen mentési kísérletet. Gerhard útja, semmi kétség, megmentette az 52 amerikai túszt, aki ennek a bátor embernek köszönhette az életét, aki a sajátját kockáztatta a leküzdhetetlen esélyekkel szemben.

Gerhard végül Becsületrendet (Legion of Merit) kapott „V” ékítménnyel 2011. november 11-én ezért a műveletért.


A cikk eredetije az ireport.cnn.com oldalon jelent meg.
NavySEALs.hu
ÚJ CIKK

Egy SEAL viszontagságai Iránban
Új kép
Új videó
Új könyv