2013. október 1.

Harminc éve, 1983. október 25-én kezdődött a Hirtelen Harag hadművelet (Operation Urgent Fury), a karibi szigetország, Grenada amerikai megszállása. A hadműveletben 19 amerikai, 45 grenadai és 25 kubai katona vesztette életét. A 19 amerikai halott között volt négy SEAL, akik a terrorelhárításra kiképzett elit Hatos SEAL Csapat tagjai voltak, és a csapat első éles feladatának végrehajtása során vesztették életüket. A feladatban érintett Robert A. Gormly Combat Swimmer, és John T. Carney No Room for Error: The Story Behind the USAF Special Tactics Unit című könyvét segítségük hívva idézzük fel, hogy milyen események vezettek 1983. október 23-a végzetes éjszakájához.

Robert A. Gormly sorhajókapitányt, a Hatos SEAL Csapat parancsnokát október 21-én délután értesítették telefonon, hogy másnap keresse fel az Egyesített Különleges Műveleti Parancsnokság (JSOC) törzsfőnökét az észak-karolinai Fort Braggben, mert eligazítást kap egy műveletről. Aztán másnap reggel ismét hívták, hogy a lehető leghamarabb menjen el az Atlanti Parancsnokság parancsnokához, Wesley McDonald tengernagyhoz a virginiai Norfolkba. Ez meglepte Gormlyt, mert a JSOC a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottsága elnökén, John W. Vessey tábornokon keresztül kapta az utasításokat a védelmi minisztertől, és az Atlanti Parancsnokság parancsnoka nem volt része a szolgálati útnak.

Gormly sorhajókapitány október 22-én reggel, az Atlanti Parancsnokság eligazító termében tudta meg, hogy a feladatuk Grenada elfoglalása lesz, és az Atlanti Parancsnoksággal kell együttműködniük. Richard A. Scholtes tábornok, a JSOC parancsnoka ellenezte ezt, de McDonald tengernagy meggyőzte Vessey tábornokot, hogy neki kell a műveletet vezetnie, mivel Grenada az Atlanti Parancsnokság felelősségi területéhez tartozott. Ez volt az első alkalom, hogy a JSOC éles művelet végrehajtására készült, és máris el kellett térnie a felállított szolgálati úttól. Ráadásul az 1942-es észak-afrikai Fáklya hadművelet volt az utolsó, amikor az Atlanti Parancsnokság hadműveletet tervezett, és az sem ment simán.

A JSOC hadműveleti osztályától Richard A. Pack alezredes közölte Gormly sorhajókapitánnyal, hogy a Hatos SEAL Csapatnak a Légierő egy harci irányító csapatát kell eljuttatnia a Grenada délnyugati csücskén lévő Salines repülőtérhez még az éjszaka folyamán, vagy a következő éjszaka. A harci irányítóknak meg kellett állapítaniuk, hogy a repülőtér elfoglalásával megbízott 75. ranger ezred zászlóalját szállító C-130-as repülőgépek landolhattak-e a kifutópályán. Amennyiben a grenadai és kubai katonák akadályokat állítottak a kifutópályán, a rangereknek ejtőernyős ugrást kellett végrehajtaniuk.

Gormly megtudta, hogy a Grenadától mintegy 140 km-re északkeletre lévő St. Vincent kikötőjében tartózkodott a USS Clifton Sprague fregatt, melynek legénysége kimenőt kapott a szigetre. A sorhajókapitány elgondolása az volt, hogy két 6 fős SEAL rohamcsapatot és a 4 fős harci irányító csapatot két csónakkal együtt feltesznek egy C-130-as repülőgépre, elrepülnek a St. Vincent-i repülőtérre, onnan pedig behajóznak a fregattra. A USS Clifton Sprague aztán eljuttatja a csoportot Grenada közelébe, ahonnan végrehajtják a felderítést.

Gormly az őt elkísérő William Davis sorhajóhadnaggyal, a Hatos SEAL Csapat hadműveleti tisztjével titkosított telefonon riadóztatta a készenlétet adó Kék Csapatot, majd közölte az elgondolását a terveken dolgozó tisztekkel. A sorhajókapitány javaslata volt a legegyszerűbb és leggyorsabb megoldás, McDonald tengernagy mégsem helyeselte, mert nem akarta, hogy a csapatmozgással leleplezzék a küszöbön álló hadműveletet. Végül az a döntés született, hogy a harci irányítók és egy 6 fős SEAL csoport polgári jelzésekkel ellátott géppel elrepül St. Vincentre, ahol felszáll a fregattra, amely aztán felszedi a nyílt tengerre ledobott többi SEAL-t és a két csónakot.

Gormly és Davis visszatértek a Hatos Csapat virginiai Dam Neckben lévő bázisára, ahova már megérkezett Gormly helyettese, Pete Stevens korvettkapitány a riadóztatott Kék Csapat tagjaival. Gormly sorhajókapitány gyülekeztette az embereit és ismertette velük a feladatot. Kiválasztották azt a hat főt, aki a harci irányítókkal elrepül St. Vincentre és felszáll a USS Clifton Sprague-ra, és kijelölték a két rohamcsapatot is, amelyek leugranak a csónakokkal. A többiek segítettek a csónakok és a felszerelés előkészítésében és teherautókra rakodásában.

Gormly, Davis és William Acklin élenjáró főaltiszt, a Hatos Csapat rangidős legénységi állományú tagja, a légi műveletek szakértője elutaztak Fort Braggbe és 14.00-kor érkeztek a JSOC parancsnokságára. Scholtes tábornok közölte Gormlyval, hogy McDonald tengernagy engedélyezte a felderítés másnap éjszakai végrehajtását. A tábornok azt is közölte, hogy a Hatos SEAL Csapat további feladatokat kapott: az elfoglalt Salines repülőtéren kellett készenlétet adniuk esetleges mentőakciók és rajtaütések végrehajtására.

A Kék Csapat SEAL-jei és a Vörös Csapat néhány tagja 20.00-kor érkezett meg Fort Braggbe. A bázis melletti Pope légierő bázist jelölték ki megindulási repülőtérnek. A polgári lajstromjelet kapott katonai repülőgép 23.15-kor szállt fel a négy harci irányítóval és a hat SEAL-lel St. Vincent és a USS Clifton Sprague felé. A többi SEAL-nek másnap reggel 08.00-kor kellett felszállni a csónakokkal együtt két MC-130-as repülőgéppel.

A JSOC parancsnoki központjában közben megint változtak a dolgok: a Hatos SEAL Csapat a készültség helyett konkrét feladatokat kapott. Gormly sorhajókapitány és Sherman Williford ezredes, a Delta Force parancsnoka elosztották egymás között a célpontokat. A Deltáé lett a politikai foglyok kimentése a Richmond Hill börtönből, míg a SEAL-eké a Szabad Grenada Rádió adóállomásának elfoglalása és Sir Paul Scoon, Grenada főkormányzójának kimentése. Gormly úgy döntött, a főkormányzó kimentésére induló csoporttal tart, így a Salines repülőtéri csoportot Patrick Toohey sorhajóhadnagy vezette.

Közben a Hatos SEAL Csapatnál rendszeresített 5,5 méteres Boston Whaler típusú csónakokat előkészítették az ejtőernyővel történő ledobáshoz. Azt tervezték, hogy másnap, október 23-án 16.00-kor dobják le a csónakokat és a SEAL-eket 365 méteres magasságból a vízre Grenadától kb. 60 km-re északkeletre, ahol a St. Vincentből megérkező USS Clifton Sprague felveszi őket. A fregatt aztán elviszi a csoportot a Grenada délnyugati végén lévő repülőtér közelébe, és a sötétség leple alatt végrehajtják a felderítést.

A két MC-130-as október 23-án reggel elindult a 8 órás repülőútra egy-egy Boston Whaler csónakkal. A 08.00-ra tervezett felszállás kicsit megcsúszott, mert egy áramszünet késleltette a berakodást a gépekbe. A korábban felszállt előcsapat október 23-án dél körül érkezett meg St. Vincentre, és az amerikai haditengerészet által szervezett járművekkel elhajtottak a kikötőben lévő fregatthoz. A USS Clifton Sprague röviddel dél után futott ki a kikötőből és elindult az ugróterületre.

Gormly sorhajókapitány és Davis sorhajóhadnagy 16.00-kor bementek a JSOC harcászati műveletirányító központjába, hogy híreket kapjanak a ledobásról. Ekkor értesültek róla, hogy a ledobást áttették 18.00-ra, mert a gépeknek hosszabb, kerülő útvonalon kellett repülniük a műveleti biztonság megőrzése érdekében. Gormly nyugtalankodott emiatt, mert az emberei nappali ugrásra készültek. A tervezők biztosították a sorhajókapitányt, hogy 18.00-kor még elég világos lesz az ejtőernyős ugráshoz.

A probléma az volt, hogy a hadműveletet helyi idővel tervezték. Grenadára az atlanti standard idő (AST) érvényes, ami változatlan egész évben, nincs óraállítás. Az atlanti standard idő egybeesik a keleti parti nyári időszámítással (EDT), ami Észak-Karolinára és Virginiára is érvényes, ahol a műveletet tervezték. Az EDT azonban nyári időszámítás. A téli időszámításhoz minden ősszel érvénybe lép a keleti parti standard idő (EST), amikor egy órával visszaállítják az órákat, ezt azonban a tervezők nem vették figyelembe. Így amikor Fort Braggben és Norfolkban 18.00 volt, Grenadában már 19.00, és mivel az Egyenlítő környékén nagyon rövid a szürkület, este hétkor már koromsötét volt, holdfény nélkül.

A SEAL-ek teljes felszerelésben voltak, málhaövvel, tárakkal, kulacsokkal, egészségügyi csomaggal. A többségüknél fegyver is volt, csak a géppuskások tették be az M-60-asokat a csónakokba. De mivel nappali ugrásra készültek, a felszerelésükön nem volt villogólámpa és a csónakok sem lettek felszerelve ilyennel. Amikor a vezérgépen a SEAL ugratóparancsnok meglátta a lenyitott rámpán túli sötétséget, még az utolsó pillanatban megpróbált egy kölcsönkért zseblámpát rögzíteni a gépen lévő Boston Whalerre.

A pilóták számára a USS Clifton Sprague árboca végén lévő vörös jelzőfény jelölte meg az ugróterületet. A két gépnek 180 fokos fordulót kellett végrehajtani balra, aztán ledobni a csónakokat a fregatt és az arról vízre bocsátott, fehér jelzőfénnyel ellátott csónak közé. Amint a gépek elérték az ugróterületet, erős zivatar támadt. Amikor a vezérgép kidobta a SEAL-eket és a csónakot, a kísérő MC-130-as még a hosszúfalon volt, de kb. 800 méterre a kioldási ponttól. Még rá kellett fordulnia a végső egyenesre, és a radarja észlelte a zivatart, de már túl későn: a vezérgép kidobta a SEAL-eket. A kísérő az alapfalra fordulva, de jóval a végső egyenes előtt dobta ki a csónakját és a SEAL-jeit.

Önmagában a nappaliból éjszakaivá vált ugrásnak és a SEAL-ek két csoportban, egymástól távol történt ledobásának valószínűleg nem lett volna komoly jelentősége, de a váratlanul támadt zivatarral kombinálva súlyos következményekkel járt. Amikor a SEAL-ek a vízre értek, 2-2,5 méteres hullámok voltak és 35-40 km/h-s szél fújt. A vízre érkezés olyan kemény volt, hogy a málhaövükhöz rögzített felszerelés tárgyak közül sok leszakadt és elveszett. Többen elvesztették például az uszonyaikat, ami az úszást megkönnyíthette volna.

A szél is veszélyes helyzetet teremtett. Az ejtőernyős mindig széllel szemben próbál landolni. Ez vízre ugráskor különösen fontos, mert könnyen fulladáshoz vezethet, ha az embert arccal lefelé vonszolja a vízen az ejtőernyő. A SEAL-ek elmondása szerint október 23-a estéjén valószínűleg a tervezettnél sokkal alacsonyabb magasságról ugrottak, mert nem volt idejük széllel szembe fordulni. A vízre érkezve az ejtőernyőjük kupolája nem omlott össze, hanem vonszolta őket hullámról-hullámra, arccal lefelé, mire meg tudtak szabadulni tőle. Többeknek a zsinórok elvágásával sikerült szó szerint kivágniuk magukat a veszélyes helyzetből.

Az ejtőernyőtől megszabadult SEAL-eknek meg kellett találniuk egymást és a ledobott csónakokat. Itt lett jelentősége annak, hogy nem éjszakai ugrást terveztek. Senkinél nem volt jelzőfény, így aki bajba került, azt nem láthatta senki a koromsötétben, és így nem is segíthettek neki. A SEAL-ek a USS Clifton Sprague fényei felé úsztak,  és vagy a fregatt vette fel őket, vagy a fregatt csónakjában lévők szedték össze őket, vagy a ledobott Boston Whalerbe másztak be. A másik Boston Whaler, amit a vezérgépről dobtak le, a hullámoknak ütközve felborult és elsodródott az ugróterületről, és csak másnap került elő.

A fregatton létszámellenőrzést tartottak, és kiderült, hogy négyen eltűntek. Több SEAL a USS Clifton Sprague felé úszva lövéseket hallott, de az előkerült SEAL-ek és a  hajón lévő emberek közül nem lőtt senki, így a négy eltűnt egyike akkor még életben lehetett. Azonnal megkezdték a kutatást, ami órákig folytatódott, de eredménytelenül. A SEAL-eknek és a harci irányítóknak végül el kellett indulniuk a repülőtér felé, hogy végrehajtsák a feladatukat. Az eltűntek utáni kutatást a USS Clifton Sprague folytatta tovább.

A SEAL-ek és a harci irányítók a Boston Whalerrel indultak el a grenadai part felé, egy CRRC gumicsónakot vontatva. A másik csónakkal elvesztett fegyvereket és lőszert a fregatt készletéből pótolták. Körülbelül 50 km-re voltak a Salines-foktól, amikor egy grenadai járőrhajót vettek észre, ami keresőlámpával pásztázta a vizet. Kénytelenek voltak kitérő manőverbe kezdeni, és nyilvánvaló volt, hogy nem fogják elérni a repülőteret még sötétben. Nem akarták megkockáztatni, hogy észrevegyék őket és ezzel leleplezzék a készülő hadműveletet, ezért visszatértek a USS Clifton Sprague-hoz. A felderítést másnap, október 24-én éjszaka végrehajtva még időben továbbíthatták az információt a H-óra előtt.

Október 24-én reggel a fregattra visszatérve Toohey sorhajóhadnagy rádiózott Gormlynak, és az eltűnt csónak helyett másik Boston Whaler ledobását kérte. Hatályos műveleti utasítás volt a SEAL-eknél, hogy a csónakok párban tevékenykedjenek. A Boston Whalert körülbelül 16.30-kor dobták le, ezúttal 25 km-re délre a Salines-foktól, és épségben ért vizet. A SEAL-ek és a harci irányítók 22.00-kor indultak el a fregattról a part felé a két Boston Whalerrel, a CRRC-t maguk után vontatva.

Rossz volt az idő és a tenger erősen hullámzott, miközben nagy sebességgel haladtak a Salines-fok irányába. Körülbelül 1,5 km-re voltak a parttól, amikor ismét felbukkant egy járőrhajó. Amikor a keresőlámpa fénysugara feléjük fordult, a SEAL kormányosok leállították a csónakmotorokat. A hirtelen megállás és az erős hullámzás miatt víz csapott át a csónakok fartükrén, elárasztva a motorokat, az embereket és a felszerelésüket. Órákat töltöttek a motorokon dolgozva, a gyújtógyertyákat szárítva, hogy ismét elindulhassanak, de közben messzire elsodródtak a parttól. Közeledett a napkelte, és világossá vált, hogy a felderítésből megint nem lesz semmi. Órákig hánykolódtak a magatehetetlen csónakokban, mire az elektronikai felderítést végző USS Caron romboló felszedte őket.

A rangerek október 25-én hajnalban harci ejtőernyős ugrás után elfoglalták a Salines repülőteret, ahol később Gormly sorhajókapitány felállította a Hatos SEAL Csapat harcálláspontját. Toohey sorhajóhadnagy és emberei csónakkal tették meg az utat a rombolóról a repülőtérre, ahonnan egy C-141-es repülőgép vitte vissza őket az adóállomásnál és a főkormányzó kastélyánál végző rohamcsapatokkal együtt Fort Braggbe. Október 26-án 17.00-kor érkeztek meg a JSOC parancsnokságra, ahol elszigetelő körletbe mentek a grenadai műveleteik kiértékelésére.

A Hatos SEAL Csapat első éles művelete volt a Salines repülőtéri felderítés, és a SEAL-ek szégyent és csalódottságot éreztek, mert nem tudták végrehajtani a feladatot. Ráadásul négy embert el is vesztettek közben. A három napig folytatódó kutatás során előkerült ugyan a felborult csónakot, de az eltűnt SEAL-eknek semmi nyomát nem találták. Robert R. Schamberger első főaltiszt és Kenneth J. Butcher, Kevin E. Lundberg és Stephen L. Morris első osztályú altisztek holtteste soha nem került elő.
NavySEALs.hu
ÚJ CIKK

Harminc éve történt: Hirtelen Harag hadművelet
Új kép
Új videó
Új könyv