2013. július 1.

A II. világháborúban megalakult Víz Alatti Romboló Csapatok (UDT) tagjai kaptak ugyan egy rövid búvár kiképzést, de nem voltak igazi víz alatti harcosok. Csak a háború után kezdtek el hangsúlyt helyezni a búvárkodásra, miután felvetődött, hogy megváltoztatják a nevüket Felderítő Egységekre. Egy ilyen döntés súlyos csapás lett volna a rombolók moráljára, ezért kísérletezni kezdtek az akkori légzőkészülékekkel, a Jack Brownnal és a Lambertsen LARU-val. Hamar bebizonyosodott, hogy ezek az oxigénes készülékek megfelelően használva alkalmazhatóak voltak víz alatti műveletekhez.

A következő lépés olyan eszköz keresése volt, amellyel megnövelhették az úszók hatótávolságát. A világháború idején egy kis UDT különítményt Floyd Gammill sorhajóhadnagy vezetésével Angliába küldtek, hogy kiképzést kapjanak a brit Sleeping Beauty „merülőkenu” alkalmazásáról. Két ilyen jármű beládázva porosodott egy kaliforniai raktárban, ezért Francis D. Fane korvettkapitány, a keleti parti UDT csapatok parancsnoka az egyiket átszállíttatta a virginiai Little Creekbe, hogy kísérletezzenek vele. Instruktornak Fane beszervezte Dr. Christian Lambertsent, a LARU légzőkészülék kifejlesztőjét, aki a világháborúban az OSS-nél szolgált, és élesben is használta a Sleeping Beautyt.

A Sleeping Beautyt a brit Hugh R. Reeves őrnagy tervezte az SOE részére, hogy kikötőkben horgonyzó hajókat támadjanak vele a víz alatt robbanótölteteket telepítve. A lágyacélból készített kenu 3,86 m hosszú és 0,68 m széles volt, és egy 5 LE-s villanymotor hajtotta. A hatótávolsága 6 km/h-s sebességnél elérte a 70-75 km-t, és legnagyobb merülési mélysége 15 m volt. A hajótest közepén mindkét oldalt volt egy ballaszttartály, ezt elárasztva lemerült a jármű, sűrített levegővel kifúvatva pedig felemelkedett. A légzőkészüléket használó kormányos botkormánnyal irányította a járművet a víz alatt, de lehetőség volt a felszínen kenuként is használni evezővel.

A Sleeping Beautyvel végzett UDT kísérletekhez szükség volt egy hordozó járműre, és a tengeralattjáró volt a kézenfekvő választás. 1948 októberében, a Kettes Tengeralattjáró Rajjal történt egyeztetés után Fane korvettkapitány, Dr. Lambertsen, Fenimore Johnson korvettkapitány, a víz alatti fényképezés egyik úttörője, és egy UDT különítmény a Kettes és Négyes Csapatokból elrepült St. Thomas-ra. A Karib-tengernek ezt a részét tiszta, meleg víz és remek időjárás jellemzi, ezért ideális választás volt, hogy kísérletezzenek a merülőkenuval, és a kísérleteket filmre vegyék.

Fane és Johnson kizsilipeltek a lemerült USS Quillback (SS-424) tengeralattjáróból és két kamerával elhelyezkedtek az elülső lőálláson, mint fényképészek. A főfedélzet két oldalán George Atcheson korvetthadnagy és Samuel Baily első osztályú altiszt álltak készenlétben, hogy a megérkező merülőkenut a fedélzeten mozgassák. Henry L. Piotrowski altisztnek a felszínre kellett eresztenie egy kötélhez rögzített bóját, hogy a Sleeping Beauty orrkötelét ahhoz rögzítve levezesse a járművet tengeralattjáróhoz. A USS Quillback 15 méterre merült és elindult a merülőkenu felé.

A legtapasztaltabb jelenlevő, Dr. Lambertsen kormányozta a sárgára festett Sleeping Beautyt. A hivatalosan Motoros Merülőkenunak nevezett jármű arról kapta a Sleeping Beauty (Csipkerózsika) nevet, hogy egyszer egy tiszt alva találta benne a tervezőjét, Reeves őrnagyot. De más tekintetben is rászolgált a nevére. A botkormánnyal vezérelt merülőlapátokat nagyon nehéz volt mozgatni, és legalább tíz másodperc kellett, mire a jármű elindult lefelé vagy felfelé. A kormánylapát csaknem ugyanilyen lustán működött.

Dr. Lambertsen keményen dolgozott, hogy egy vonalban tartsa a merülőkenut a 2 csomóval (kb. 3,7 km/h) haladó tengeralattjáró periszkópjával. A USS Quillback a felszínen vontatta a bójába kapaszkodó Piotrowski altisztet, aki készen állt a Sleeping Beauty bekötésére. Lambertsen nagy nehezen elérte a bóját, és Piotrowski befűzte a merülőkenu orrkötelét a bójakötélen lévő fémgyűrűbe. Lambertsen azonnal lemerült a járművével. A süllyedés kicsit pontatlan volt, és a Sleeping Beauty orral lefelé lógva állapodott meg a főfedélzet korlátján.

A jól megtermett Baily altiszt átölelte a merülőkenu farát és a fedélzetre húzta, ahol aztán hárman rábirkózták a tengeralattjáróhoz rögzített keretállványra. Ez volt az első alkalom, hogy úszó szállító jármű dokkolt egy lemerülve haladó amerikai tengeralattjárón. Lambertsen a bójakötél mentén felemelkedett a felszínre, ahol Piotrowski altiszt még időben leakasztotta a merülőkenut a kötélről, hogy kitérjen a közeledő periszkóp útjából. A mozgatók és fényképészek a fedélzeten maradtak, míg a tengeralattjáró a felszínre emelkedett.

A művelet, ami a fedélzeti csoport kizsilipelésétől a tengeralattjáró felszínre emelkedéséig kb. 30-40 percet vett igénybe, bebizonyította, hogy lehetséges úszó szállító járművet bevetni a víz alatt tengeralattjáróról. Fane korvettkapitány és emberei a UDT tengeralattjárós műveletek (SUBOPS) szakaszból tették meg az első lépést a fejlesztésnek azon az útján, ami a mai SEAL Szállító Jármű (SDV) és Száraz Fedélzeti Fedezék (DDS) műveletekig vezet.
NavySEALs.hu
ÚJ CIKK

UDT kísérletek a Sleeping Beautyvel
Új kép
Új videó
Új könyv