2016. december 9.

1979-ban a Szandinista Nemzeti Felszabadító Front megdöntötte az Egyesült Államok által támogatott diktátor, Anastasio Somoza hatalmát Nicaraguában. Egy junta vette át az irányítást a közép-amerikai országban, a szocializmus építő útjára térve, amely indiánok erőszakos áttelepítését és a parasztokat igen rosszul érintő államositást is magában foglalt. A szandinista vezető, Daniel Ortega keményen fellépett a politikáját ellenzőkkel szemben, melynek hatására ezrek kerestek menedéket a szomszédos Hondurasban. Csoportok kezdtek szerveződni a szandinisták ellen, akiket ellenforradalmároknak, röviden kontráknak neveztek.

A Reagan-kormány alatt az Egyesült Államok a CIA-n keresztül fegyverekkel és kiképzéssel támogatta a kontrákat. Amerikai különleges műveleti erők is részt vettek ebben a fedett műveletben, köztük SEAL-ek. Thomas D. Capel 1985-ben végezte el a BUD/S alapkiképzést és a Négyes SEAL Csapathoz került, melynek felelősségi területe Közép- és Dél-Amerika volt. Capel szakaszát 1986-ban Hondurasba küldték, hogy tanácsadással segítse a kontrákat. Hogy ez a „tanácsadás” közel sem volt veszélytelen, azt megállapíthatjuk Capel beszámolójából, mely Richard Marcinko The Real Team című könyvében jelent meg:


Ez az első harci tapasztalatom. A Rio Cocón voltam Honduras és Nicaragua között. Settenkedéss-leselkedést csináltunk a nicaraguai határon át. Ez akkor volt, amikor Líbia begolyózott és Reagan bombázókat küldött át Kaddhafi megölésére, és zajlott az egész Oliver North ügy, és így tovább.

Két célpont érdekelt minket. Először volt egy rádióiránymérő állomás. A kontráknak voltak rádióadásaik, és ez az iránymérő állomás be tudta mérni őket és odaküldte a kis szandinistákat, akik megölték őket. Ezért azonosítani akartuk és elintézni az iránymérő állomást. Másodszor, volt egy leszállópálya odaát, és megpróbálták kideríteni, mi jön és megy ezen a leszállópályán, kik érintettek, létszám, ilyesmi.
 
Tanácsadókként mentünk be, hogy megmutassuk a kontráknak, hogyan derítsék fel ezt a két célpontot. Számos támogató elem volt érintett - folyami hajók és így tovább, néhány légi eszköz. Ennek a szuper-duplatitkos feladatnak a leple alatt, minél nagyobb lett a támogató elem, úgy tűnt, annál jobban akadályozta a tényleges feladatot. Négy személyed volt ezekkel az emberekkel, hogy támogassák őket, és amit végül a szakasz csinált, az az emberek támogatásának segítése volt, akik minket támogattak.
 
Mindegy, bementünk, felderítettük a célpontjainkat, bogarakat ettünk meg minden ilyesmi, és úton voltunk kifelé. 60-as géppuska irányzó voltam - kezelni tudtam az M-60-ast meg az összes lőszerét, és mégis manőverezni és boldogulni a dzsungelben, és ugyanolyan lopakodóan, mint egy tényleg könnyű valaki. Ez nagy árucikké tett engem, mert velem volt ez a nagy tűzerő - hatalmas tűzkörletet tudtam lefogni, és elfuthattunk és ugyanolyan lopakodó tudtam lenni, mint a legkisebb srác.
 
Szóval, összejöttünk a kontra kollegákkal és beugrottunk a csónakunkba, két gumicsónakba. A vezetővel átellenben ültem; természetesem magam akartam vezetni. Mindent én akarok
csinálni.

Emlékszem rá, hogy hajnalban jövünk ki, még abban a homályos kékségben. Emlékszem rá, hogy az ölembe teszem a fegyveremet és ülök ott. A vezető - ő a kontrák közül volt -, a vezető motorozott tovább, és emlékszem rá, hogy süttetem az arcomat a nappal és nagyon ellazulok, végre nagyot lélegezve. Egész idő alatt, míg feladaton vagy, nagyon tisztában vagy a légzéseddel, és nagyon zajfegyelmezett, és most visszaveszünk ebből.
 
Na, történetesen úgy esett, hogy amikor hazafelé mentünk, egy rakás szandinista is hazafelé tartott, és a pályáink keresztezték egymást. Előbb láttak meg minket, mint mi őket. Lényegében alábbhagyott az éberségünk. Elvileg kint voltunk Indiánországból, lazítunk, úton vagyunk haza. És erre az történt, hogy ez a kis szandinista járőr hevenyészet lesállást állított. Az első, amire emékszem, ez a durranó hang, ez a kis petárdadurranás a fejem mellett.
 
Mindez ezredmásodpercek alatt történik, de az egész kiterjed az átélésben. A vezető mondani kezdett valamit, és az arca szétrobbant. Eltalálták a tarkóját. Persze, poénokat akartam elsütni róla - „Mondtál valamit?” - de nincs idő erre. Összerogyott és mozdulni kezdtem, de aztán kiestem a csónakból.
 
Persze egy 60-assal meg lőszerrel magamon kábé a hangsebesség kétszeresével mentem a fenékre. A nagy durrogás és a külmotor hangja - abban a pillanatban, hogy víz alá mentem, halálos csend lett. Szóval, visszatartom a lélegzetem és arra gondolok: „Eldobhatnám a fegyveremet meg az összes cuccomat.” De úgy döntöttem, kigyalogolok, mint egy víziló.
 
Amikor felszínre bukkantam, megláttam, mi történt. A szandinisták nagyon okosak voltak, egy nagyon klasszikus manővert vittek véghez. Egy kanyarnál, vagyis a folyó egy kanyarulatánál támadtak ránk, ahol lassítanunk kellett, hogy kanyarodjunk. Én kiestem a csónakból, mielőtt beért a kanyarba, és mentek tovább, így én a tűzvonalon kívül voltam. Senki még csak fel sem fogta, hogy ott voltam.
 
A többi SEAL felvette velük a harcot, és már elkezdték a tüzelő manővert. Kezdtek teret nyerni és kiérni onnan. Csak felderítő feladaton voltunk, nem sok lőszerünk volt - csak meg akartuk szakítani a harcérintkezést, elég tüzet viszonozni, hogy eltűnjünk.

Még csak nem is néztek rám; a szandinisták az elememre koncentráltak. Céloztam és kioldottam a biztosítót, majd megnyomtam a billentyűt. A 60-as vállfegyver, és emlékszem rá, hogy a zár elsiklik a fülem mellett és a töltényűrre csap és nem történik semmi. Biztosra vettem, hogy hallották azt a zajt. Derékig érő vízben állok, nincs fedezék vagy rejtés. Leeresztettem a géppuskát, újratöltöttem a fegyvert, és lövöldözve felálltam. Ezzel egy L-alakú lesállás jött létre. A szandinisták két tűz közé kerültek előttük és a jobb oldalukról. Az első pár másodpercen belül ellőttem kétszáz töltényt. Fákat döntöttem ki. Ezzel leszedtem őket az egységemről, így elintézhették őket. Miután az megvolt, összefoltoztuk a csónakokat és visszaindultunk a határon túlra. Elvesztettük a csónakom vezetőjét, de ennyi. Nem hiszem, hogy bárki máson akár egy karcolás is esett. [...]

Végül visszamentünk, vissza az iránymérő állomáshoz, közvetlen légi támogatást igényeltünk egy harci 130-astól. Bement és elpusztította az iránymérő állomást, mi meg megtisztítottuk, hogy biztosan ne maradjon senki. Szóval, az állomás el lett intézve, a kontrák meg hozzájutottak az információjukhoz, hogy kik jöttek és mentek azon a felszállóhelyen. Sikeres feladatok voltak.
ÚJ CIKK

Tanácsadás Hondurasban géppuskával
NavySEALs.hu
Új kép
Új videó
Új könyv