2015. március 1.

Az 1980 októberében felállított Hatos SEAL Csapat az elsődleges feladata, a terrorelhárítás miatt nagyon magas költségvetéssel rendelkezett, így be tudta szerezni a létező legjobb felszerelési tárgyakat, köztük fegyvereket. Ezek elé a fegyverek elé különböző követelményeket támasztottak az alkalmazás körülményei. Például a túszhelyzetek felszámolásához rendkívül pontos fegyverekre volt szükség, mert nagyon szűk volt a hibahatár, és a lövedék megállító ereje is lényeges tényező volt. De figyelembe kellett venni a környezetet is, hisz a Hatos SEAL Csapatot elsősorban tengeri terrorhelyzetek megoldására szánták, így a fegyvereinek jól ellen kellett állniuk a sós tengervíz hatásainak, és a hajófedélzetek szűk tereiben tényleg számított a méret.

Dennis Chalker jelen volt a Hatos SEAL Csapat felállításánál, az Egyes SEAL Csapat terrorelhárító feladatokra szánt Echo szakaszából választotta ki Richard Marcinko korvettkapitány, a Hatos Csapat első parancsnoka. Chalker ott volt 1983-ban Grenadán, amikor a csapat átesett a tűzkeresztségen, de műveleteken vett részt a SEAL elit elitjével Salvadorban, Panamában és Haitin is. 2002-ben jelent meg a One Perfect Op: an Insider’s Account of the Navy SEAL Special Warfare Teams című könyve, melyben részletesen beszámol a Hatos SEAL Csapat által használt fegyverekről:


A fegyverarzenálunk folyamatosan növekedett a Hatosnál, ahogy újakat fogadtunk el, és kidobtuk azokat, amik nem váltak be. A pontosság normáink magasak voltak. […]

Ez a norma akkor lett kidolgozva, amikor a Smith & Wesson revolvereket használtuk. A nehéz csövű, 10 centis Model 66-tal kezdtük, egy .357 magnum revolverrel, ami teljesen rozsdamentes acélból készült. A revolverből hamar kifolyt a víz, ha úszva érkeztünk, és erős skulóval lőtt. Mivel terroristák ellen mentünk, nem kellett követnünk a Genfi és Hágai Egyezményeket a lőszer tekintetében. Ez azt jelentette, hogy az elérhető leghatásosabb lőszerrel tüzelhettünk. Ezért a revolvereink fémköpenyes üreges hegyűvel voltak töltve, amik becsapódáskor expandálódtak.

Hamarosan átváltottunk a Smith & Wesson Model 686 revolverre, ami szintén rozsdamentes acélból készült, de kicsivel nagyobb volt, mint a Model 66, és nehezebb csövű. A Model 686-ot a versenylövészek és rendőrök igényeihez fejlesztették ki, akik hasonló lövészetet végeztek, mint mi.

Az E szakasznál pontosított M-1911A1 .45-ös öntöltőt használtunk bevetési maroklőfegyverként. Ez nagyon pontos változata volt ugyanannak a pisztolynak, amit az amerikai kormány az I. világháború előttől használt. Az M-1911A1 nagy, kövér golyót lőtt ki, ami hajlamos volt gyorsan megállítani a célpontot. De a katonaság félretette a .45-ös öntöltőt, és kezdtünk nehezen találni lőszert. Továbbá a fegyver berozsdásodott a sósvíztől, aminek kitettük. Amikor átmentünk a Hatoshoz, a .45-ös még csak fel sem merült.

Az M-1911A1 táradagolású volt, ami sokkal gyorsabb rendszer volt, mint a revolvereink hatlövetű forgótára. Az újratöltés felgyorsításhoz gyorstöltőket használtunk, amikben hat töltény volt felsorakoztatva, hogy gyorsan bekerüljenek a fegyverbe. Úgy néztünk ki, mint egy rakás bandita, amikor felszerelkeztünk hajóra átszálláshoz a revolverrel és tizenkét gyorstöltővel az övünkön lévő tokokban, plusz a valami másik helyre szíjazott tartalék revolverrel.

Kezdetben pisztolyt használtunk elsődleges fegyverként, mert a vállfegyvereink még nem érkeztek meg. Az első géppisztolyunk a MAC M-10 Ingram volt, egy rövid, zömök fegyver, nagyon rövid betolható válltámasszal, aminek nagyon magas volt a tűzgyorsasága. De az M-10-es túl rövid volt ahhoz, hogy használható legyen helyiségbe behatoló fegyverként. A mérete miatt választottuk, és mert sok terrorcsoport használta. Ha a rosszfiúknak elég jó volt, gondoltuk, nekünk is elég jó lesz. Nem lett.

Amellett, hogy túl rövid volt, és a tűzgyorsasága túl magas volt a pontos lövéshez, az M-10-es nem bírta a környezetet, amiben tevékenykedtünk. Vízből érkezve az M-10-eseink gyakran elakadtak a homoktól és kosztól. Néhány M-10-esünkhöz rendelkezésre állt hangtompító, de ezek nem segítettek a pontosságban vagy a kis fegyverrel vállból való tüzelésben.

A Heckler & Koch (H&K) MP-5 géppisztolycsalád lett a választott fegyverünk, amikor az 1980-as évek elején kezdett megérkezni. Az MP-5-össel kezdhettél magas vagy alacsony készenléti helyzetben, felfelé vagy lefelé tartott fegyverrel, és gyorsan a válladhoz vetted. Mivel az MP-5-ös zárt zárpozícióból tüzelt, nagyon pontos volt, és minden lövésedet a célon tarthattad.

Különböző helyzetekhez különféle szíjaink és fogásaink voltak a fegyverhez. Ha gázálarcot hordtál, kinyomhattad az MP-5-öst a szíjnak, húzóerőt keltve, ami növelte a lövésed pontosságát. Ha gázálarc nem volt útban, szorosan a válladhoz nyomhattad az MP-5-öst, és úgy lőhettél, mint egy puskával, ahelyett, hogy lenyomva tartottad volna az elsütőbillentyűt és teljes sorozaton eregetted volna a golyókat.

A sorozatlövésre állított MP-5-össel addig gyakoroltuk a billentyűkontrollt, amíg csak egy lövést
tudtunk leadni. Ha elég rosszra fordult a helyzet, csak annyit kellett tenned, hogy lenyomva
tartottad az elsütőbillentyűt, és 800 lövés/perces tűzgyorsasággal lőtted ki a lőszert.

Később, az első harci műveletünk után terveztem egy saját szíjat az összes vállfegyverem hordásához. Gondjaim voltak az összes különféle rendszeresített szíjjal, amiket harcban és kiképzésen használtunk. Lehúzhatták a gázálarcot, útban voltak, amikor kis tereken mentél át, és nem tartották eléggé kéznél a fegyvert, ha el kellett engedned, hogy szabadok legyenek a kezeid.

Egy mellheveder ötleten dolgozva megterveztem egy szíjat, ami a mellkasodon tartotta a fegyvert egyetlen gyorskioldó kampóval. A szíjat úgy vetted fel, mint egy hevedert, és beállíthattad, hogy hol akartad a fegyvert lógatni. Ha el kellett engedned a fegyvert, a kioldó meghúzása rögtön elengedte. A visszaakasztása csaknem ugyanilyen gyors volt. […]

Az MP-5-ös vállfegyverként való elfogadásával oldalfegyvert is váltottunk, hogy mindkettőhöz ugyanazt a lőszert használhassuk. A katonaság a Beretta Model 92-t tesztelte lehetséges rendszeresítéshez. Mi is kiválasztottuk a fegyvert, és több évig használtuk. A végső elfogadott modell, a Beretta 92F részben a javasolt módosításainkkal jött ki. Igazából a típusjelben az F egy csapattársunkat, Chuck Fellers-t jelentette.

A kiképzésünk során volt egy kis probléma a Berettával: a szánok megrepedtek és pár SEAL könnyebben megsérült. A katonaság és a Beretta megoldották a problémát, és most a pisztoly remekül működik nekik. De a Hatos nem akart több nehézséget, és a SIG P-226-os modellre váltott. Most minden SEAL csapat ezt a maroklőfegyvert és az MP-5-öst használja.

Különféle változatú MP-5-öseink voltak, hogy a feladatnak és a saját ízlésünknek megfelelőt válasszunk. Néhány srác a rögzített válltámaszú alapmodellt szerette, míg mások, köztük én, a betolható válltámaszos változatot részesítették előnyben. A kedvenc MP-5-ös modellem a nagyon rövid K típus volt. A K típus nagyon kicsi géppisztoly volt, olyan rövid volt. És ennek a változatnak nem volt válltámasza. Később készült egy behajtható válltámasz az MP-5K-hoz, és nagyon jól használtam azt a változatot.

Vezető mászóként tetszett az MP-5K modell kompakt mérete. Amikor kijött a PDW-ként (önvédelmi fegyver) ismert válltámasz az MP-5K-hoz, nagyon pontosnak és mégis elég kompaktnak találtam a mászáshoz. Az utolsó MP-5-ös változatunkat SD modellnek hívták, beépített hangtompítóval. Néhány srác nagyon kedvelte a hangtompítós MP-5-öst a csendes működése miatt. De a cső és hangtompító kombinációja a hangsebesség alá lassította a lövedéket, és sokat veszített az átütőerejéből.

A Hatosnál eleinte az M-16A1 karabélyváltozatát is használtuk vállfegyverként. De mivel a hajófedélzeti műveleteken volt a hangsúly, az 5,56 mm-es lövedék gurulatának veszélyét túl nagynak tekintették. A 9 mm-es MP-5 volt a fő hajófedélzeti rohamfegyverünk. Földi műveletekhez az M-16A1 karabélyváltozata, amit CAR-15-ösnek hívtunk, volt az előnyben részesített fegyverünk. Később az M-4-es gépkarabélyt rendszeresítette minden különleges műveleti egység, és sokat használtuk ezt a fegyvert.

Sörétes puskákat helyiség megtisztításhoz és behatoláshoz használtunk. Az átjárónyitók - azok az emberek, akik kinyitották az ajtókat - 12-es előágyszános Remington 870-est málháztak. Ezt a fegyvert használni lehetett ajtózár vagy pántok szétlövésére, hogy kinyíljon a rohamhoz. A sörétes puskáknak rövid csövük volt, néha csak 35 centis, és pisztolymarkolatuk a behajtható válltámaszos Remington Police sörétes puskáról.

Mielőtt sörétes puskát használtunk ajtónyitáshoz, a robbantásos átjárónyitás volt az elsődleges behatolási módszerünk. Az átjárónyitó töltethez rendszeresített robbanózsinór lett egy epifoam (egy polisztirolfajta) lapra téve, aztán be lett borítva zsírral. A zsír az ajtón tartotta a töltetet, a robbanózsinórnak pedig elég ereje volt, hogy átvágja a legtöbb ajtót, fát és könnyűfémet egyaránt. A robbanás nagy tűzgolyót keltett és lyukat ütött az ajtóban, ha nem szedte le a pántjairól. Amikor megtörtént a robbanás, bementünk.

Persze jobb volt várni a robbanás utánig.

Egy egyidejű behatolási gyakorlaton megvolt a visszaszámlálás, és be lettek gyújtva a töltetek. Csakhogy az egyik töltet nem működött el. Johnny Johnson, aki az átjárónyitó mögött volt, azt hitte, mindkét töltet felrobbant, és felállt, épp amikor a második töltet elműködött. A robbanás megbénította. A többiek a rajból kikerülték és befejezték a gyakorlatot. Amikor egy pillanattal később vetettünk egy pillantást Johnnyra, még mindig csak állt ott, egy kicsit imbolyogva. A robbanás hátrafújta az összes haját, és fekete zsír borította mindenét a feje tetejétől a mellkasa közepéig.

Johnny éppen úgy nézett ki, mint a régi Buckwheat figura. Vagyis a fekete arcával, felborzolt és zsíros hajával nem festett túl jól. Amikor megkérdeztük tőle, hogy van, csak annyit tudott mondani:

- Faszba!

A gyakorlatot felfüggesztettük egy pillanatra, míg elláttuk a csapattársunkat - és abbahagytuk az erős nevetést.
NavySEALs.hu
ÚJ CIKK

Terrorelhárító eszközök: a Hatos SEAL Csapat lőfegyverei
Új kép
Új videó
Új könyv