2014. június 1.

Hetven évvel ezelőtt, 1944. június 6-án reggel William R. Freeman főaltiszt egy 15 méteres LCM partraszállító naszádban volt, amikor a ködből és a tüzérségi előkészítés füstjéből kibontakozott az Omaha part. Normandiának ezt a partszakaszát magaslatok 8 kilométer hosszan húzódó sarlója jellemezte, a két végén meredek szirtekkel lezárva. A magaslatok előtt, az enyhén ívelő part mentén 2,5-3 méter magas kavicstöltés támaszkodott a védőgátra. A védőgát előtt 300 méter széles árapályföveny terült el, és a nemrég levonult dagály felfedte a németek által rajta telepített műszaki zárat. És a műszaki zár volt az, ami Freeman főaltisztet a legjobban érdekelte, mivel a Haditengerészeti Harci Romboló Egységek (NCDU) tagjaként az volt a feladata, hogy az embereivel egy 50 méter széles átjárót nyisson rajta az Omaha part Dog Green szektorában.

Freeman, aki tagja volt annak a romboló csapatnak, mely 1942 novemberében átvágta a Wadi Sebou-folyót lezáró hálót a francia-marokkói Port Lyautey-nél, a floridai Ft. Pierce-ben tartott kiképzés után 1943. október 31-én érkezett Angliába a Lawrence L. Heideman fregatthadnagy által vezetett NCDU-11-gyel. Decemberben további kilenc egység csatlakozott hozzájuk Falmouth-ban. Az NCDU-k a 11. tengeri deszant kötelék alárendeltségébe kerültek és a rangidős tisztjük Robert C. Smith sorhajóhadnagy volt. 1944. február 14-én a tíz NCDU-t három csoportra osztották Heideman fregatthadnagy (I. csoport), Walter Cooper fregatthadnagy (II. csoport) és Smith sorhajóhadnagy (III. csoport) vezetésével. Az I. csoport Salcombe-ba ment, a II. Swansea-be, a III. pedig Fowey-be, hogy megkezdjék a felkészülést a francia partokon lévő akadályok rombolására.

A Fowey-ben lévő csoport komoly kísérleti munkát végzett. Próbákat tartottak, hogy megállapítsák a legjobb módszereket a különféle akadályok ellen. A tisztek a britektől fényképeket és leírásokat szereztek a normandiai partokon telepített akadályokról, melyek legnehezebbjét C-elemnek vagy Belga-kapunak hívták. Ez a 3 méter magas és 3 méter széles akadály olyan volt, mint egy rácsos acélkapu, amit a part felőli oldalán acélmerevítők támasztottak ki. Az egész szerkezet 12 mm vastag szögvasakból készült hegesztéssel és szegecseléssel, és 3 tonnát nyomott. Elég erős volt, hogy megakassza vagy elsüllyessze a partraszállító járműveket. Ez az akadály kihívás elé állította a harci rombolókat. Úgy kellett lerombolni, hogy a lehető legkevesebb szilánk záporozzon, és ne egy nagy acélkupac maradjon utána, ami önmagában is akadályt jelentene.

Az NCDU-30 parancsnoka, Carl P. Hagensen fregatthadnagy megoldást talált a problémára. Vízhatlan vászonzsákot megtöltött 0,9 kg C-2 plasztik robbanóanyaggal, ami akkoriban lett kifejlesztve. A csomag egyik végén zsinór, a másikon horog oldotta meg a vasgerendára történő gyors rögzítését. A töltetből robbanózsinór vezetett elő, ami szintén újdonság volt, melynek segítségével egyszerre több töltetet lehetett robbantani. A Belga-kapu lerombolásához 16 db „Hagensen-csomagra” volt szükség, úgy elhelyezve, hogy levágják a függőleges rácsrészt a hátsó tartókeretről, és magát a tartókeretet is összedöntsék. Tízezer ilyen robbanóanyaggal töltött vászonzsák készült a Neptun hadművelethez, szinte mindet kézzel varrták vitorlakészítők szerte Angliában.

Április közepéig további hét NCDU érkezett Angliába, és a woolacombe-i kiképző központban folytatódott a felkészülés a Hadsereg 146., 299. és 237. utász zászlóaljaival. Május elejére mind a 32 NCDU Angliában volt. Közben a 11. tengeri deszant kötelék és a Hadsereg V. hadtestének parancsnokai a normandiai partokról készült légi felvételeket tanulmányozva megállapították, hogy a széles árapálysíkságon megszaporodott számú akadály eltávolítását egyedül sem a Haditengerészet, sem a Hadsereg nem tudta megoldani, ezért egyesítették az erőiket. A Hadsereg utász zászlóaljaiból 5-5 katonát küldtek minden 6 fős NCDU megerősítésére, majd május 5-én száz másodosztályú matróz is érkezett. Ezek a matrózok önkéntesek voltak és tapasztalatlanok a rombolásban, ezért hármasával elosztották őket az NCDU-k között egyszerű feladatokra, például gumicsónakok mozgatására.

Május 15-én az összes egység Salcombe-ba települt át, hogy előkészítsék a tölteteket és a felszerelést a hadműveletre. Az NCDU-k parancsnoka Timothy F. Wellings sorhajókapitány lett, akit április végén neveztek ki, és korábban tüzértiszt volt. Az Omaha part NCDU csoportját Joseph H. Gibbons korvettkapitány vezette, aki egy szállítóhajó parancsnokhelyettese volt a salernói partraszálláskor. A Utah part NCDU csoportjához Herbert A. Peterson korvettkapitányt nevezték ki parancsnoknak, aki azelőtt egy kísérő rombolót vezetett. Mindkét tiszt rövid eligazítást kapott Ft. Pierce-ben a rombolásról, mielőtt Angliába érkeztek a posztjuk betöltésére. A Utah part megtisztítására kijelölt NCDU-k május 27-én a Dartmouth közelében lévő gyülekezési körletbe vonultak. Az Omaha part NCDU-i négy nappal később mentek Portsmouth-ba behajózni.


A TERV

Az Omaha partra készülő NCDU-k tisztjeit június 2-án igazították el a feladatról a zászlóshajó, a USS Ancon fedélzetén. Az Omaha partot tíz szektorra osztották, ezek nyugatról keletre: Able, Baker, Charlie, Dog Green, Dog White, Dog Red, Easy Green, Easy Red, Fox Green és Fox Red. Az NCDU-knak két rohamcsoportba szervezve 16, egyenként 50 méter széles átjárót kellett nyitniuk a műszaki záron: kettőt a Dog Green, kettőt a Dog White, kettőt a Dog Red, kettőt az Easy Green, hatot az Easy Red és kettőt a Fox Green szektorban. Minden átjárót egy megerősített NCDU-nak és egy 26 fős utászcsapatnak kellett megtisztítani. Az utászcsapatot két harckocsi és egy tolólappal ellátott műszaki harckocsi támogatta. Egy megerősített NCDU és az utászcsapat alkotott egy átjáró rohamcsapatot.

A partraszállás időpontját 06.30-ra tették az Omaha parton. H-5 perckor két zászlóalj DD harckocsinak kellett először partot érni. H-1 perckor minden szektorban egy-egy gyalogos század követi őket, hogy biztosítsák az átjáró rohamcsapat munkáját. Az átjáró rohamcsapatok H+3 perckor érnek partot. Minden egység megtisztít egy 50 méter széles átjárót a tenger felőli akadályövön keresztül. Az átjáró rohamcsapat utász részlege a part felőli akadályövön dolgozik. Az első átjáró megtisztítása után az egység szélesíti azt, amíg a dagály meg nem érkezik. Ha a tenger felőli akadályöv C-elemekből áll, az utász részlegből 10 fő megerősíti az NCDU-t, hogy segítsen az akadályok eltávolításában.

Minden NCDU-ból két matróz vízre teszi a gumicsónakot a tartalék robbanóanyaggal az LCM-ről és partra vontatja. Egy fő a csónakkal marad, míg a másik a partra megy a dagály határvonaláig egy fehér, háromszög alakú markerrel és elhelyezi az átjáró középvonalán. Amikor a vízmélység megakadályozza a tenger felőli akadályöv további tisztítását, a megtisztított átjáró határait henger alakú bójára rögzített zöld zászlóval megjelölik, majd segítenek az utász csapatnak akadályokat eltávolítani a part felőli övben. A töltetek robbantásának szándékát lila füstgránáttal jelzik, a töltet gyújtójának iniciálásakor meggyújtva. Minden töltethez 2 perces késleltetésű gyújtót használnak.


D-NAP

Június 2-án az Omaha partra induló átjáró rohamcsapatok beszálltak egy-egy 34 méteres LCT harckocsi partraszállító naszádba, amit megtöltött a 14 haditengerész, a 26 utászkatona és a naszád saját legénysége, valamint két harckocsi, egy műszaki harckocsi, a felszerelés és a robbanóanyag. Minden LCT egy 15 méteres LCM gépkocsi partraszállító naszádot vontatott, robbanóanyaggal dugig rakva. Az emberek a vastag alsóruha és a khaki zubbony és nadrág fölött impregnált kezeslábast hordtak tábori cipővel. A hevederövükön drótvágó, gyutacsfogó, lőszer, gázálarc, kulacs és elsősegély csomag volt. Az öltözetüket felfújható mentőöv, sisak és prémes M-2 kabát egészítette ki. Mindenkinél volt 12 db Hagensen-csomag egy aknagránátos zsákban. Néhányan karabélyokat vittek, néhányuknál nehéz dob volt feltekert 250 méter robbanózsinórral. A gyújtófelelősöknek kiválasztott főaltisztek vagy altisztek zsákokban vitték a vízhatlanított gyújtókat.

A rossz időjárás miatti elnapolást követően a naszádok végül június 5-én délután indultak el Portsmouth-ból az Omaha part felé. A La Manche-csatornán való átkelés alatt az erős hullámzás és szél következtében több LCT is elvesztette a vontatmányát és vissza kellett mennie érte. A harckocsi partraszállító naszádok közül három lerobbant vagy süllyedni kezdett, arra kényszerítve a behajózott csapatokat, hogy a túlzsúfolt 15 méteres LCM-ekben fejezzék be az utat, elázva és tengeribetegen. A nagyobb naszádokban is sokan tengeribetegek lettek. Amikor az LCT-k végül június 6-án 02.50 körül elérték a francia parttól 16 km-re kijelölt átszálló körletet, a rombolók és utászok átszálltak az LCM-ekbe, amelyek a megindulási vonalra mentek, hogy H-10 perckor elinduljanak a kijelölt szektoraik felé.

Az LCM-1-ben lévő NCDU-11-nek a jobbszárnyon, a Dog Green szektorban kellett átjárót nyitnia. Mivel Heideman fregatthadnagyot megtették az Omaha jobbszárnyán dolgozó tizenegy NCDU parancsnokának, Freeman főaltiszt vezette az egységet. Az eligazításon azt mondták nekik, a 30 perces bombázás és a 40 perces tüzérségi előkészítés után senki nem lesz életben a parton. Ehhez képest golyók kopogtak a naszádon, amikor még jó 800 méterre voltak a tengeren. A parthoz közeledve szokatlanul erős, több csomós áramlattal találkoztak, ami keletre sodorta a partraszállító naszádokat. Freeman egysége a Dog White szektorban ért partot, körülbelül 600 méterre a tervezett Dog Greentől. Amikor az LCM feneket ért és leeresztette a rámpát, Freeman az órájára nézett: 06.33 volt. A tervezett időt tartották, ha a szektort nem is.

A jó 20 kg-nyi málhával megrakott emberek derékig érő vízben gázoltak a fövenyen előttük lévő Belga-kapuk vonala felé. A németek tüze fokozódott a rámpa leeresztése után, így az amerikaiaknak volt késztetésük minél gyorsabban eljutni az akadályok kétes fedezékébe. Még az átkelés alatt Freeman és az utászokat vezető William J. Kehaly főhadnagy felülvizsgálták a taktikájukat, és most az utászok munkához láttak a Belga-kapukon, a rombolók pedig az akadályok következő soraihoz indultak az ellenséges tűzben. Ők voltak az elsők a parton. Sem harckocsikat, sem gyalogosokat nem lehetett látni, így a német 88 mm-es lövegek és géppuskák tüze rájuk koncentrálódott.

A partraszállító naszádból két matróz vízbe húzta az erősen megrakott gumicsónakot. Amikor a csónakot golyók lyuggatták ki és elsüllyedt a tartalék robbanóanyaggal együtt, a matrózok kimentették a zöld henger alakú bójákat, hogy megjelöljék a leendő átjárót, de az útirányjelző zászlók elvesztek. A part felé gázoló mindkét matrózt eltalálták egymás után. Az utászok szanitéce megpróbálta partra segíteni őket, és azonnal megölte egy német mesterlövész golyója, így az átjáró rohamcsapat képzett egészségügyi nélkül maradt. Az akadályok között is hullottak az emberek. Egy rombolót szitává lőttek, a társának a lábát találták el és az utászok közül is elesett egy közlegény. De a túlélők csak még keményebben dolgoztak a töltetek telepítésén.

A dagály nagyon gyorsan jött, a víz 30 cm-t emelkedett minden 8 percben, ezért  igyekezniük kellett. A nagyobb létszámú utász részleg hamar végzett a Belga-kapuk vonalán a töltetek elhelyezésével, és meggyújtották a lila jelzőfüstöt figyelmeztetésként a robbantásra. A harci rombolók hasra vetődtek, és a robbanás füstöt, homokot és szilánkokat lökött az ég felé. Az utászok, miután eltávolították az acélkapukat egy 50 méteres szakaszon, a rámpák, cölöpök és harckocsiakasztók soraihoz indultak, amelyekre már szorgosan telepítették a tölteteket Freeman főaltiszt emberei az állandó tűz és a fokozódó veszteségek dacára.

A Belga-kapuktól beljebb rámpák és cölöpök vonala volt. A rámpa 25-45 cm átmérőjű, 4,5-5,5 m hosszú rönk volt a tenger felőli végén beásva, a part felőli végén pedig egy, kettő vagy három lábbal 3-3,5 m magasan alátámasztva. Az akadály felboríthatta a partraszállító naszádot, vagy felrobbanthatta, ha a rajta felcsúszó vízi jármű elérte a végére helyezett tányéraknát. Ehhez az akadályhoz egy-egy Hagensen-csomagot kellett elhelyezni minden láb aljánál és tetejénél, így a lábakat elvágták alul és lerobbantották a felső rönköt. A 25-45 cm átmérőjű cölöpöket kissé a tenger felé döntve ásták be a fövenybe, és sokukat tányéraknával koronázták meg. A cölöp eltávolításához egy csomagot helyeztek el az aljánál, vagy kettőt, ha nagyon vastag volt. A harckocsiakasztók kb. 1,2 méter hosszú 10×10 cm-es U vasból készültek központi csomólemezhez hegesztve, amiket egymáshoz szegecseltek. Az U vasak végeit háromszögletű lemezhez hegesztették, hogy ne süllyedjen a homokba. Ilyen akadálynál egy-egy Hagensen-csomagot telepítettek a csomólemez mindkét oldalára.

A rámpák végére, a cölöpök tetejére és a Belga-kapuk tetejének közepére tányéraknákat (Tellermine 35, 42 és 43) raktak a németek. Az átlag egy akna volt minden hetedik akadályon, de voltak sűrűbben és ritkábban is telepítve az Omaha parton. Az aknáknak közönséges, nyomásra működő gyújtójuk volt meglepő csapda nélkül, és fekete, kátrányos anyaggal voltak vízhatlanítva. Egy rámpa vagy cölöp egyszerű ledöntése egy aknás végű fadarabot eredményezhetett volna, amit felkaphatott a víz és esetleg megtorpedózhatott vele egy közeledő partraszállítót. Ezért a harci rombolóknak az aknák mellé is kellett töltetet rakniuk, ami azzal járt, hogy fel kellett mászniuk a cölöpökre vagy egymás vállára állniuk, mindezt erős tűz alatt.

Freeman főaltiszt emberei rekordidő alatt végeztek a töltetek telepítésével. Öt perccel az emelkedő dagály előtt Robert W. Bass másodosztályú altiszt akadálytól akadályhoz futott, lecsévélve a robbanózsinór fővonalat és rákötve a telepített töltetekből kivezetőket. Miután csatlakoztatta a vízhatlanított gyújtókészüléket a fővonalhoz, hogy egyszerre robbantsa az összes töltetet, a főaltisztre nézett, a jelet várva a gyújtó meghúzására. De Freeman nem adhatta ki a parancsot, mert új akadály jelentkezett, mégpedig élő.

Az átjáró rohamcsapat terv szerint ért partot, de a gyalogosok közül az elsők jó tíz perces késéssel érkeztek meg egy partraszállító naszáddal. Ahelyett, hogy már a rombolók előtt a parton lettek volna, elkergetve a németeket, a partra gázoló gyalogosok a robbanóanyaggal megrakott akadályok között hasra vágták magukat, az iszonyatos tűztől földhöz szegezve. Freeman főaltiszt és Kehaly főhadnagy kíméletlenül elkergették a katonákat, még rugdosták is a félelemtől ledermedt embereket. A partra futva volt esélyük az életben maradásra, de az akadályok között maradva nem; az átjáró elő volt készítve a robbantáshoz.

Végül Freeman 20 perccel a partot érésük után megadta a jelet és Bass altiszt meghúzta a gyújtót. Lila figyelmeztető füst gomolygott az ég felé, majd két perccel később hangos robaj nyomta el a csatazajt. Az átjáró egész területe vizet, füstöt, fát, homokot és acélt lövellt magasan a levegőbe. 06.55 volt, csak 22 perccel az LCM-1 rámpájának leeresztése után. Az átjáró tisztára volt robbantva, egy 50 méter széles sáv megnyílt a tengertől a partig. Freeman bóját rögzített egy ép Belga-kapuhoz az átjáró tenger felőli bejáratának egyik oldalán, valaki elhelyezett egyet a másik oldalon, aztán elindultak a partra.

Egy utász, aki partra segítette az egyik sebesült matrózt, halálosan megsebesült; a matróz túlélte. Bass altiszt, aki két ember munkáját végezte az akadályelhárításban, a másik sebesült matróznak segített. Egy 88 mm-es gránát robbant a közelükben és repesz tépett Bass vállába, de ment tovább. A harci rombolók közül egy elesett partot érve, ahogy az utászok közül is ketten. A túlélők akadálytól akadályhoz ugrottak, aztán olyan gyorsan sprinteltek a nyílt fövenyen, ahogy a sebesültekkel tudtak, hogy elérjék a kavicsos töltést. Ott a németek tüzétől részben védve árkot ástak a kavicsba és homokba, amit Freeman utasítására kibéleltek mentőövekkel a sebesülteknek.

A Parti Őrség tagjai által irányított gyalogsági partraszállító naszádok közül kettőt gránátok találtak el, miközben megpróbáltak átkelni az újonnan robbantott átjárón. Kigyulladtak és elsüllyedtek, majdnem elzárva az átjárót. A partot és a rajta földhöz szegezett amerikaiakat egész délelőtt és délután szakadatlanul lőtték a németek aknavetőkkel, lövegekkel, géppuskákkal és kézifegyverekkel. Ennek ellenére a késő délutáni apálykor Freeman főaltiszt összegyűjtötte a sértetlen embereket, és visszavitte őket a fövenyre. Egy rekvirált tolólapos harckocsi és két még működőképes tank támogatásával a tervnek megfelelően kiszélesítették az átjárót. Mivel a tartalék robbanóanyag elsüllyedt a gumicsónakkal, az  utászoktól és a partra sodródott roncsokból szerzett robbanóanyagot kellett használniuk.


VÉRÁLDOZAT

Az NCDU-11 és a 146. utász zászlóalj embereinek sikerült rést nyitniuk a német műszaki záron, de nem mindegyik átjáró rohamcsapat volt ilyen szerencsés. Az NCDU-27 partraszállítója éppen leeresztette a rámpáját, amikor egy német gránát eltalálta a robbanóanyagos gumicsónakot, és egy fő kivételével megölt és megsebesített mindenkit. Az NCDU-22 végzett a töltetek telepítésével, amikor egy gránát idő előtt felrobbantotta azokat; öten meghaltak és két embert leszámítva az összes többi megsebesült. Az NCDU-46 négy halottat vesztett, amikor egy aknagránát elműködtette a gyújtót a robbanóanyaggal teli gumicsónakban. Az NCDU-23 járt a legrosszabbul: a 88 mm-es gránátok egy kivételével mindenkit megöltek az akadályok között.

Ezek után nem csoda, hogy a 16 tervezett átjáróból csak 6 lett teljesen megnyitva a reggeli apálykor. Hármat részlegesen sikerült megtisztítani a tenger felőli vagy a part felőli akadályövben. Délután a három részleges befejezése mellett további négy átjárót nyitottak meg és a többit a terveknek megfelelően kiszélesítették. Ezzel délutánra 13, átlagban 70 méter széles átjáró volt megtisztítva, de nagyon súlyos áron. Az Omaha parton bevetett 175 haditengerészeti harci romboló közül 31 meghalt és 60 megsebesült, ez 52%-os veszteség. Az utászok is hasonló arányú veszteséget szenvedtek.

Az NCDU tengerészek közül heten kapták meg a Haditengerészeti Keresztet, az Egyesült Államok vitézségért adható második legmagasabb kitüntetését, köztük Freeman főaltiszt és Bass altiszt az NCDU-11-ből. A haditengerészeti harci rombolók kiváló teljesítményét jelzi az is, hogy a normandiai partraszállásért adott három Elnöki Egység kitüntetés egyikét az Omaha rohamlépcső NCDU csoportja kapta, mert „merész és önfeláldozó szolgálatot tett egy fontos feladat teljesítésében, ezáltal az Egyesült Államok Haditengerészeti Szolgálatának legszebb hagyományait idézve.”
NavySEALs.hu
ÚJ CIKK

Véráztatta homok: akadálymentesítés az Omaha parton
Új kép
Új videó
Új könyv