2015. április 1.

Tinian az Északi-Mariana-szigetek három főszigetének egyike, és azzal hagyta a legnagyobb nyomot a történelemben, hogy az ott kiépített nagy amerikai repülőtérről szálltak fel azok a bombázók, melyek 1944 augusztusában ledobták az atombombákat Hirosimára és Nagaszakira. Tinian azonban az I. világháború végétől japán kézen volt, és mielőtt az amerikai bombázók bevetésekre indulhattak volna róla Japán ellen, el kellett foglalniuk, melyben jelentős szerepet játszottak a mai SEAL-ek elődei, a Víz Alatti Romboló Csapatok (UDT).

Ernest J. King tengernagy, az amerikai haditengerészet vezérkari főnöke már 1943 januárjában erősen érvelt a Mariana-szigetek elfoglalása mellett, amit a Középső-Csendes-óceán kulcsának tekintett, de nem tudta elfogadtatni a véleményét. Aztán 1943 késő őszén támogatót kapott Henry H. Arnold tábornok, a Hadsereg Légierejének vezérkari főnöke személyében, aki bázisokat akart találni az új B-29-es bombázóinak, hogy a japán főszigeteket bombázhassák. A Mariana-szigetek, ezen belül Guam, Saipan és Tinian ígéretes volt ehhez véleménye szerint.

1943 novemberében az amerikai vezérkari főnökök találkoztak brit kollegáikkal Kairóban, ahol jóváhagyták az 1944-es terveket, köztük a Mariana-szigetek elfoglalását. Chester W. Nimitz tengernagy törzse 1943 decemberében kezdte tervezni a Gránit hadműveletet Tinian, Saipan és Guam elfoglalására, amit először 1944. november 15-re tűztek ki, aztán a vezérkari főnökök előrehozták június 15-re. Nimitz tengernagy 1944. március 13-án kapta meg az erről szóló utasítást, és továbbította azt az alárendelt parancsnokainak.

Holland M. Smith tengerészgyalogos altábornagy V. tengeri deszant hadtestének törzse azonnal elkezdte a korábban elképzelt tervek átdolgozását. Smith altábornagy két deszant kötelék felállítása mellett döntött: az északi foglalja el Saipant és Tiniant, a déli pedig Guamot. A Haditengerészet szintén két köteléket állított fel, ezek közül a Richmond K. Turner altengernagy által vezetett északi csapásmérő köteléknek kellett támogatnia a 2. és 4. tengerészgyalogos hadosztályok partraszállását Saipanon és Tinianon. A Gránit hadművelethez közel 800 hadihajót vontak össze, az addigi legnagyobb köteléket a Csendes-óceánon.

Tinian szigetét körülbelül 9000 japán védte, és a zömük az 50. gyalogezredhez tartozott Kijocsi Ogata ezredes parancsnokságával. A japán haditengerészet legnagyobb egysége Tinianon az 56. Keibitai (haditengerészeti őr- és biztosító alakulat) volt Goicsi Oja sorhajóhadnagy vezetése alatt, mely a beépített tüzérségi és a légvédelmi fegyverek zömét kezelte. A haditengerészeti légierő 1. légiflottájának törzse szintén a szigeten tartózkodott, melynek parancsnoka, Kakudzsi Kakuda altengernagy volt a rangidős tiszt Tinianon, ő azonban az amerikaiak megérkezésekor bevette magát egy bunkerbe és többé nem hallottak felőle. Feltehetőleg végzett magával az amerikaiak partraszállása után.

A Gránit hadművelet Saipannál kezdődött 1944. június 13-án, és miután két napig lőtték és bombázták a szigetet, partra szálltak a tengerészgyalogosok. Július elején, amikor biztossá vált, hogy Saipant hamarosan elfoglalják, az északi csapásmérő kötelék törzse átnézte a tiniani támadás tervét a rendelkezésre álló információk alapján. A saipani művelet alatt minden szögből szemügyre vették Tiniant az amerikaiak; gyakran repültek fotofelderítő bevetéseket, hogy észleljenek bármilyen változást a japánok elhelyezkedésében és állásaiban, és a Saipanon zsákmányolt dokumentumok közül is tanulmányozták a Tinian védelmével kapcsolatosakat.

A UDT-k tiniani munkája 1944. július 1-én vette kezdetét, amikor a Gránit hadművelethez összevont UDT csapatok parancsnoka, Draper L. Kauffman korvettkapitány torpedóvető repülőgépre szállva felderítette a szigetet a levegőből. Tinian Saipantól délre helyezkedik el, egy kb. 3 kilométer széles csatorna választja el a két szigetet egymástól. A 24 kilométer hosszú és 5 kilométer széles Tiniant a sík terepe ideálissá tette repülőterek építéséhez, és a sziget zömét borító cukornád földek között négy reptér jelezte, hogy a japánok nem hagyták figyelmen kívül ezt a lehetőséget.

Kauffman korvettkapitány a levegőből jól láthatta, hogy Tiniant minden oldalról függőleges, 2 és 30 méter között változó magasságú, szinte teljesen összefüggő partfal határolta, csak maroknyi alkalmas helyet kínálva partraszálláshoz. Ezek közül három (az amerikai tervben Vörös, Zöld és Kék partok) a Sunharon-öbölben volt a délnyugati oldalon, ahol a sziget székhelye, Tinian is volt, amit viszont jól megerősítettek a japánok. A másik alkalmas terület (Sárga part) az északnyugati oldalon volt, az Asiga-öbölben, ahol szintén készültek a védők a lehetséges partraszállás elhárítására a légi felvételeken jól látszó kiserődök alapján.

A víz alatti rombolók parancsnokát elsősorban az északnyugati oldal érdekelte, mert a partfalban ott lévő két szűk hasadék lett kiszemelve a partraszálláshoz. A Saipanhoz közelebb lévő Fehér 1 part kb. 60 méter széles volt, a tőle kb. 1000 méterre fekvő Fehér 2 part kb. 160 méter, így alig voltak többek szirtek közötti keskeny homoksávoknál. Mivel a hadosztályerejű partraszálláshoz az 1000 méteres szélességű partszakaszt tekintették minimálisnak, a japánok nem is számítottak deszant-támadásra a Fehér partoknál.

A torpedóvető repülőgépből szemlélődő Kauffman korvettkapitány észrevett még egy alkalmasnak látszó partszakaszt a nyugati oldalon, a Fehér partok és Tinian városa között. A korábbi légi fényképező felderítésekkor ezt a partszakaszt mindig köd takarta. Kauffman Narancssárga partnak keresztelte el a felfedezését és azt javasolta, hogy ott kerüljön sor a partraszállásra. Turner altengernagy és Smith altábornagy azonban hallani sem akartak erről. Azzal érveltek, hogy a Narancssárga part semmivel sem volt jobb a Fehér partoknál, viszont kívül esett a Saipanon lévő amerikai tüzérség hatótávolságán.

A két parancsnok a Narancssárga part elvetésében egyetértett, abban viszont nem, hogy hol hajtsák végre a deszant-műveletet. Turner altengernagy a Sunharon-öbölben lévő, a nyílt tenger elemeitől védettebb partokat favorizálta, míg Smith altábornagy a Fehér partokat, mert nem akarta, hogy a tengerészgyalogosainak azonnal utcai harcot kelljen vívniuk a jól megerősített Tinian városban, amint partot érnek. Végül az a döntés született, hogy vegyes haditengerész-tengerészgyalogos csoportokat küldenek ki a partok felderítésére.

Kauffmant és az V. tengeri deszant hadtest tengerészgyalogos felderítő zászlóaljának parancsnokát, James L. Jones századost eligazították a feladatról és június 9-10-e éjszakáján próbát hajtottak végre a saipani Magicienne-öbölben. A UDT-k és a tengerészgyalogosok eltérő műveleti utasításokkal dolgoztak, így minden rosszul ment a próbán, ami éjfélkor kezdődött, de az utolsó úszókat csak hajnalban szedték fel annak ellenére, hogy gumióvszerrel vízhatlanított fényterelős elemlámpákat kaptak a helyük megjelölésére.

A tényleges felderítésre másnap, július 10-én került sor. A csapatszállító hajókról UDT partraszállító naszádok indultak el 20.30-kor Tinian keleti oldalán a Sárga part, a nyugati oldalán a Fehér partok felé. A hangtompított víz alatti kipufogós naszádok közül kettő gumicsónakokat vontatott az Asiga-öbölbe, bennük az A század tengerészgyalogosaival és a UDT-7 embereivel. A gumicsónakokat a parttól 2000 méterre leoldották, és a partfelderítők evezőt ragadva folytatták útjukat, 400 méterre közelítve meg a partot, onnantól úszniuk kellett.

Jones százados tengerészgyalogosai a Sárga part egyik oldala felé tartottak, Richard F. Burke sorhajóhadnagy UDT-tengerészei a másik felé. Jones századost és Burke sorhajóhadnagyot figyelmeztették a művelet előtt, hogy ne riasszák fel az ellenséget, hátha a Sárga parton kerül majd sor a partraszállásra. Az amerikai felderítőknek azonnal vissza kellett vonulniuk, ha azt észlelik, hogy a japánok gyanút fogtak.

A UDT-7 úszói már közel jártak a parthoz, amikor több dörej hallatszott előttük a sötétben. Burke emberei a parancsnak megfelelően visszaindultak a gumicsónakjukhoz, és némán kieveztek a tengerre, csaknem egész éjszaka keresve a hajójukat. A tengerészgyalogosok azonban folytatták útjukat a part felé és végrehajtották a felderítést a szirteken munkálkodó japánok jelenlétének dacára. Kiderült, hogy a dörejek nem riasztásként szolgáltak, hanem valószínűleg jelzőtöltények voltak, amiket a part megerősítésén dolgozó japánok lőttek ki.

A tengerészgyalogosok jelentése elegendő volt ahhoz, hogy a Sárga partot elvessék a partraszállás helyszíneként. Megállapították, hogy a zátonyokat erősen elaknásították a japánok, a parton pedig szögesdrót-akadályok és kiserődök álltak készen. A partszakasz két végét határoló 30 méter magas szirteken is további tüzelőállásokat készítettek Ogata ezredes katonái, amelyekből kereszttűzzel pásztázhatták a területet.

A Fehér partok felderítése a Kauffman korvettkapitány által vezetett UDT-5 és a tengerészgyalogos felderítő zászlóalj B századának feladata volt. A csoportokat szállító naszádok csak félúton jártak, amikor a felderítőket irányító USS Gilmer rádiólokátora elromlott. A problémát súlyosbította egy hírszerzési jelentés, ami azt jelezte, hogy egy csomós áramlat halad délre a part előtt. Ennek kompenzálásához a gumicsónakoknak egy kicsit északra kellett tartaniuk, miután le lettek oldva a partraszállító naszádokról.

Az áramlat valójában gyorsabb volt, és ellenkező irányú, így a délebbi fekvésű Fehér 2 parthoz tartó Baker csoport a Fehér 1 partnál kötött ki. Kauffman felismerte a hibát, de úgy döntött, felderítik Fehér 1-et, ha már ott vannak. A tengerészgyalogosok a part kivezető útvonalait mérték fel, míg Kauffman emberei megállapították, hogy a lánctalpas LVT-k és egyéb deszantjárművek leküzdhették a zátonyt és partot érhettek, a tengerészgyalogosok pedig megmászhatták a partokat határoló alacsony szirteket.

Egy osztag George Suhrland fregatthadnagy parancsnokságával kikúszott a partra, hogy megerősítse a földi telepítésű aknák jelenlétét, amire a légi felvételeken a dagály határvonala felett látszódó pontok sora utalt. A UDT-tengerészek azonban sem aknákat, sem mesterséges akadályokat nem találtak a Fehér 1 parton. A felderítés után a Baker csoport tagjai eltűntették az ottlétük minden nyomát és visszatértek a tengerre, de az áramlat miatt nem találták meg sem a gumicsónakjukat, sem a partraszállító naszádjukat, ezért jó 7 kilométert kellett úszniuk a USS Gilmerig.

A Fehér 1 part felderítését feladatul kapó Able csoport az áramlat miatt 800 méterrel északabbra érte el a szigetet, mint tervezte. Jack DeBold sorhajóhadnagy és emberei a magas partfalban sehol nem találtak kijáratot, és 23.00 körül visszaindultak a tengerre. Az áramlat azonban északra sodorta és szétszórta őket, és a gyér köd is fokozta a felfordulást. Többször is előfordult, hogy két úszó kerülgette egymást a sötétben, mert mindkettő meg volt győződve, hogy japán a másik.

A csapásmérő köteléket vezető Hill ellentengernagy egész éjjel ébren volt a hajóján, hogy figyelemmel kísérje a felderítést. Hill fedőneve „Címlaplány” volt a műveletben, míg a felszedett úszók „szőkék” voltak, a még hiányzó emberek pedig „barnák”. Azon az éjszakán minden fél órában elhangzott Hill adása a hajók közötti rádión: „Hány szőke? Hány barna? Itt Címlaplány.” Az utolsó barna csak 04.30-kor szőkült ki, amikor egy aknaszedő megtalálta az utolsó kimerült úszót messze fenn a Tinian és Saipan közötti csatornán.

A fáradt UDT-tengerészek és tengerészgyalogosok parancsnokai 08.00-kor jelentettek az álmos ellentengernagynak, aztán Saipanra mentek Smith altábornagyhoz, aki utasítást adott a Fehér 2 part elmaradt felmérésének aznap éjszakai végrehajtására. A tengerészgyalogos parancsnok az Asiga-öbölről szóló jelentés miatt még inkább eltökélt lett, hogy ha teheti, a Fehér partokon teszi partra az embereit.

Július 10-11-e éjszakáján a USS Stringham rádiólokátorával irányított Baker csoport, hat UDT-tengerész és hat tengerészgyalogos sikeresen eljutott a Fehér 2 parthoz. A tengerészgyalogosok kimentek a partra ellenőrizni a kijáratokat, míg a UDT úszók megállapították, hogy a zátony csipkés pereme veszélyt jelenthetett a kerekes DUKW deszantjárművek számára, de a lánctalpas LVT-k leküzdhették.

Kauffman korvettkapitány a part északi végétől a déli felé úszott, amikor beszélgetést hallott, pedig minden ember többször figyelmeztetve lett a zajfegyelem szigorú betartására. Éppen készült rájuk szólni, amikor felismerte, hogy japánt hallott, nem angolt. Az ellenséges járőr a parton maradt a teljes egy órában, amíg a csoport elvégezte a felderítést, és több esetben is hajszálon múlt, hogy elkerülték a találkozást a japán katonák és az egy szál késsel felfegyverzett, úszónadrágos UDT-tengerészek között.

Július 12-én konferenciát tartottak Turner altengernagy zászlóshajóján, a USS Rocky Mounton Raymond A. Spruance tengernagy, az 5. flotta parancsnoka, Turner altengernagy, Hill ellentengernagy, Smith altábornagy és Harry Schmidt tengerészgyalogos vezérőrnagy részvételével. Schmidt, aki aznap vette át a deszant kötelék parancsnokságát, a Fehér partokon való partraszállást javasolta. Azzal érvelt, hogy a Fehér partokon nem voltak előkészített japán állások, mint Tinian városánál, a saipani tüzérség támogathatta a műveletet és az Ushi foknál lévő repülőtér gyors elfoglalásával utánpótlást szállíthatnak a partra tett csapatoknak.

Schmidt vezérőrnagy javaslatát elfogadták, és Spruance tengernagy július 20-án megerősítette a korábban ideiglenesnek választott időpontot, július 24-ét a J-napnak, aztán Hill ellentengernagy kiválasztotta 07.30-at H-órának. A Kauffman korvettkapitány által vezetett UDT-5 azt a feladatot kapta, hogy J mínusz 1 éjszakáján robbantással simítsa el a csipkés zátonyperemet a Fehér 1 part északi szárnyán. Továbbá ismét ki kellett menniük a partra, hogy felkutassák és elpusztítsák a légi felvételeken látott, de a korábbi felderítésen nem talált aknákat.

A víz alatti rombolók számára az okozott fejtörést, hogy hogyan ússzanak ki a parthoz csaknem egy tonna tetritol robbanóanyaggal észrevétlenül. Végül az egyik leleményes tengerész azt javasolta, hogy használjanak egy darabot az olyan gumitömlőből, amit hajók üzemanyaggal való feltöltésére használtak a tengeren. A két végén lezárt hosszú tömlőre rákötözték a robbanóanyag felét, a többit pedig berakták egy megerősített gumicsónakba, ami éppen csak a felszínen maradt.

Közben a Burke sorhajóhadnagy által vezetett UDT-7 megtévesztő művelet végrehajtását kapta feladatul. A UDT-tengerészeknek látványos felderítést kellett végrehajtaniuk a J mínusz 1 napon a Sunharon-öbölben, és keresniük valamit, amit felrobbanthattak, elhitetve a japánokkal, hogy Tinian városánál lesz a partraszállás. Július 23-án délelőtt a UDT-7 tagjai erős tüzérségi támogatás alatt a zátonyhoz eveztek, végrehajtották a felmérést és röviddel 11.00 után veszteség nélkül visszatértek a USS Stringhamre.

J mínusz 1 éjszakájára elromlott az idő, és bár mérsékelt volt a hullámzás, a gumicsónakoknak így is nehézséget okozott. Ráadásul erős széllökések is jöttek a part felől. Kauffman korvettkapitány és emberei a partraszállító naszádjaikkal 2000 méterre megközelítették a partot és 23.00-kor átszálltak a gumicsónakokba, hogy aztán visszafújja őket a szél a naszádok mögé. A UDT-tengerészek makacsul eveztek tovább, de hamarosan újabb széllökés csapott le rájuk, mely szétszórta a csónakokat a tengeren. Bármilyen elkeseredetten próbálkoztak is, nem jutottak sokkal közelebb a parthoz.

A hiábavaló fáradozás után Kauffman korvettkapitány végül 02.30 körül utasította az embereit, hogy süllyesszék el a robbanóanyagos tömlőt és dobják vízbe a tetritol csomagokat. Aztán hat emberrel kiúszott a partra, hogy megsemmisítsék az aknákat, amelyekre a légi felvételek utaltak, de semmilyen aknát nem találtak. Ezek az állítólagos aknák később sem kerültek elő; valószínűleg partra sodródott hulladék vagy rég eltemetődött cölöpök kelthették aknák illúzióját a légi felvételeket elemző szakemberekben. Kauffman és emberei 05.16-kor értek vissza a USS Gilmerre, nem veszítve embert a sikertelen vállalkozás során.

Amikor felvirradt a J-nap Tiniannál, az amerikaiak nagyszabású megtévesztő műveletbe kezdtek a Sunharon-öbölben. A tüzérségi előkészítés után nagy flotta jelent meg Tinian városa előtt és partraszállító naszádokat kezdett kirakni. Ezek a naszádok megközelítették a partot, majd órákkal később visszavonultak, amit a japánok a partvédő ütegeik sikerének tulajdonítottak. A műveletben részt vevő USS Colorado csatahajót huszonkétszer találták el, míg a USS Norman Scott romboló hat találatot kapott nagy kaliberű tüzérségi gránátoktól.

Közben a partraszálló hullámok elérték a két zsebméretű Fehér partot, és a tengerészgyalogosokkal teli LVT-k épségben átkapaszkodtak a zátonylejtőn, ahogy azt a UDT-tengerészek ígérték. Az amerikaiak partra özönlöttek és nem hagyták magukhoz térni a meglepett japán védőket. Az első nap estéjére több mint 15600 tengerészgyalogos szállt partra 15 halott és 225 sebesült árán. A 2900 méter széles hídfő csaknem 1600 méter mélységre nyúlt be, védhető terepen. A kemény harc azonban csak ekkor kezdődött, és az augusztus 1-ig tartó művelet összesen 328 amerikai és több mint 5000 japán életét követelte.

A nagy mennyiségű robbanóanyag elsüllyesztése miatt érzett keserűség ellenére Kauffman korvettkapitány jelentős sikernek értékelte a tiniani műveletet. A víz alatti rombolók sokat tanultak és a megszerzett tapasztalatoknak jó hasznát vették a későbbi műveleteiken. Turner altengernagy is meg volt elégedve a víz alatti rombolókkal: Ezüst Csillaggal tüntetett ki minden tisztet és Bronz Csillaggal minden legénységi állományú embert a UDT-5 és UDT-7 soraiból. Kauffman korvettkapitány a második Haditengerészeti Keresztje helyett Arany Csillagot kapott a Gránit hadművelet alatt tanúsított bátorságáért és vezetői képességéért.
ÚJ CIKK

Víz alatti rombolók Tiniannál
NavySEALs.hu
Új kép
Új videó
Új könyv